Talán azért, mert tavaly kimaradt a nyaralás, talán valami egészen másért, de idén a szerencsétlenebb kezemmel nyúltam a könyvekhez. Már-már azt hittem, nem is lesz mit ajánlanom. (Ráadásul a könyvtárban, amihez oly sok reményt fűztem, rendesen fel is bosszantottak egy új rendelkezés következetes végrehajtásával, de ezt itt és most inkább hagyjuk...)

Ott van mindjárt A Citromfa Hotel Rosanna Ley-től. Eddig valamennyi – általam olvasott – könyve nyerő volt: hozta a kellően pergő cselekményt és a nagyon is inspiráló környezetet. Ezúttal is kecsegtetett; elvisz a Cinque Terre varázslatos vidékére, plusz beletesz három generációt. Azon nem csodálkozom, hogy nem tudta kihagyni a Vernazzában 2011-ben bekövetkezett természeti katasztrófát. Ezúttal egy Európában ritkán előforduló sárlavina tette tönkre hosszú évekre a környezetet. Az esőzés nyomán lezúduló sár letarolt mindent; a városkát, az olaj- és citromfaligeteket, az évszázadok alatt kiépített teraszokat. Állítólag öt év alatt mindent visszaállítottak. Nem tudom, de azért a kétely bennem van, és a mostani, közös kataklizmánk nem teszi lehetővé, hogy megbizonyosodjunk róla. Ennyivel akár jól is lakhattam volna, ha … Ha nem akar 200 oldalnyi mondanivalót 450-ben tárgyalni, ráadásul az utolsó pillanatban leakasztani egy bujkáló festményt és egy örökbe adott gyermeket. Na, ez még az én szkepszisre és romantikára egyaránt hajlamos lelkemnek is sok volt.

Aztán jött A könyvkötő Bridget Collinstól. Már a kirakatokban is rettenetesen csábított; szép volt a borító (egy ilyen címhez csakis a legjobbat!), és belelapozva sem törte meg a lelkesedésemet. Jó, jó, gót környezet, ezzel nincs is semmi bajom, és alig vártam, hogy végre a címben ígért mesterséghez is eljussunk. Akkor jött a meglepetés: itt bizony a küllem másodlagos, a lényeg, hogy mit, miért és hogyan „kötnek könyvbe”. Olyan emlékekről van szó, amit hipnózissal (?) felszínre hoznak, aztán valamiféle megváltozott tudatállapotban gyorsírással lejegyeznek, hogy soha többé ne terhelje az alany lelkét. Értik, ugye? Még be is fogadtam volna, mert valóban kellemes nyelvi környezetben tálalta sztoriját a szerző, hiszen Dickenst idézi a városka, csakhogy éppen akkor jött egy hazai törvény, meg a válaszreakciók, és itt már elegem lett. Ugyanis a mondanivaló nem több, mint egy szivárványos történet, ami mögül Dorian Gray úgy kacsintgat, mintha még a portréja is ifjonc maradt volna. Akarom én ezt most? Nem. (Pedig higgyék el, jókat vitáztam kedvenc férjemmel a hozzáállásom miatt, na, meg az elbírálóval, aki csak kellemes publicisztikát látott hajdani szakdolgozatomban, épp ezért igencsak meg kellet védenem az – akkor még nagyon is renitensnek ítélt –elfogadó nézeteimet az ötösért...)

Úgyhogy, menjünk is tovább!

Valószínű, hogy nem vettem volna meg Julie Caplin új könyvét, az Egy csésze tea Tokióban címűt, ha nincs a Libriben 2+1-es akció. Mondom ezt azért, mert olvastam már tőle, és csak úgy kategorizáltam: „egynek elmegy”, ami ugyebár nem túl hízelgő minősítés. De adtam neki egy újabb esélyt arra gondolva, hogy Tokióval csak tud kezdeni valamit. Hacsak egy kicsit is bemutatja nekem a várost, ami annyira távol áll tőlem, hogy még a listámon sem szerepel, már nyertem. A másik alapvetés pedig a fotózás lenne, hiszen hősnője, Fiona éppen egy fényképével nyeri el ezt az álomutazást, ahol még egy mentort is csatolnak hozzá. (Arról már nem is beszélek, hogy az itt készülő képeiből azonnal egy kiállítás nyílik majd Londonban a Japán központban. Mint a mesében, nem igaz?!) De rögvest – azaz a 12-edik oldalon – már be is kapcsolódik a nélkülözhetetlen szerelmi szál, és nem hagy minket kétségek között vergődni a tekintetben, hogy nem lesz minden egyszerű. Mint ahogy borítékolható a happy end is, efelől szemernyi kétséget sem hagy a szerző. Na, de mi van Japánnal? Julie Caplan olyan evidenciákat tol elénk, miszerint Tokióban sokan élnek, de azért a külvárosok még élhetőek.  Aztán: a cseresznyefavirágzásért mindenki odavan. Vagy, hogy a Fudzsi minden oldalról kúp alakú. És a klisék mellé odatesz egy nyuszi formájú necukét (ha valaki arra jár, ilyet én is kérek!), meg nem hagyhatja ki a kincugi szépségét (erről egy sokkal érdemesebb könyv kapcsán már beszámoltam Önöknek), és a vabi-szabit, ami a japánok számára a tökéletlenség és mulandóság szépségének dicsérete. Valamint azt, hogy az országot a hagyománytisztelet és a hightech kettőssége jellemzi. Kihagytam valamit? Julie Caplan szerint ennyiből áll a Távol-Kelet. Meg némi női bölcsességből. Még Courths-Mahler is kevesebb könnyet és egyéb testnedvet használt fel, hogy eladja a könyveit! Mindezek után, Önök sem csodálkozhatnak azon, hogy az utolsó ötven oldal helyett inkább a lányom nyaralásra vitt könyvét (amit már olvastam) kértem kölcsön – csillapítandó betűéhségemet.

És negyedikként jöjjön A harmadik! Mary Kubica női pszichothrillere – a műfaj sajátosságának ellenére – üdítően felpörgette romantikától kissé lefáradt agyamat. Egy házaspár költözik Maine állam egy elzárt kisvárosába. Az asszony orvos, a férfi tanár. A házhoz, amit Will nővére halála után örökölnek meg egy tinédzser lánygyermek is tartozik. Aztán meggyilkolják a szomszédasszonyt, és a városka lakói furcsán kezdenek tekinteni a „betolakodókra”, de leginkább a doktornőre. Ezt még elviselnék, de Sadie egyre bizonytalanabb önmagában. Ha itt most folytatom a sztorit, azonnal lelövöm a poént, és leleplezem a gyilkost, márpedig - Önök aztán tudják! -, ezt mindenképpen szeretném elkerülni. Legyen annyi elég, hogy a Kristály pöttyös könyvek sorozat ezen darabja is megüti a mércét. Azt ugyan nem tudom, egy férfi olvasatában is működik-e a dolog, de nálam nagyon is bevált. Itt eltértem a számmisztikától, mert nem kellett három nap, hogy végezzek (na, nem a főszereplővel, hanem) a csaknem 400 oldallal.

Kicsit fanyalgóra sikerült ez a zanzajánlóm, talán írják ezt a hőség számlájára. Igazából senkit sem akarok lebeszélni egyikről sem, de higgyék el, szerencsések, ha úgy érzik majd, bármelyik is megüti az „egynek elmegy”-mércét.