Gyanítom, ezt a kötetet, Náray Tamás Volt egyszer egy varrodám (és alcíme is van, méghozzá sokatmondó: …a valóságos regény folytatódik) című könyvét nem is kellene igazán ajánlani, hiszen a szerző már többszörösen bizonyította, hogy nagyon tud írni. Pedig ő elsősorban divattervező. Azt talán sokan tudják róla, hogy egy ideig minden nagy és látványos, zenés-táncos televíziós produkcióhoz ő készítette a ruhákat. Apró adalékként még a szegedi Szabadtéri Játékok Rigoletto előadásához is tervezett jelmezeket, és Hölgyeim, bár jócskán lekéstük a jelentkezési határidőt, elvárásait illusztrálandó idelinkeltem akkori felhívását: https://szeged.hu/cikk/naray-tamas-sajat-jelmezeibe-keres-modelleket.
De helyet kért (és kapott) a kortárs képzőművészek között is: https://hvg.hu/elet/20181220_Kortars_aukcio_Naray_Tamas_BAV_Aukcioshaz
Aztán 2014-ben debütált a könyvpiacon is; Az utolsó reggel Párizsban több kiadást is megért, ami jelzi a körülötte kialakuló érdeklődést és tetszést. 3 évvel később indult a Zarah trilógia, és most Az utolsó reggel folytatása. Sokáig hozzá sem fértem könyveihez, akkora volt olvasóim érdeklődése iránta. Így nekem ez az első Náray regény, és nagyon nagy elvárásaim voltak vele szemben. Nem is beszélve arról az enyhe botrányszagról, ami megjelenését követte.
Minden tiszteletem azért, hogy Náray sosem használta ki celeb-voltát. Gondolom, nem is tartja magát annak, mindenesetre nem teszi közzé a magánéletét, mert tudja, hogy ez nem véletlenül „magán”, és nem tartozik senki másra, legfőképp a nagy nyilvánosságra nem, mert aki ezt felvállalja, az az összes többivel is számoljon. Így a csámcsogók elől elvette a csontot, és csak alkotásain keresztül ismerjük, valamint néhány interjúból, ami közelebb hozza, de nem mezteleníti le. Ezek közül olvassák el ezt a rövid önéletrajzi betekintést: https://blikkruzs.blikk.hu/aktualis/kozugy/naray-tamas-aki-irigyel-tartson-velem/f6qde0q. Sokat árul elszemélyiségéről ez a nyilatkozat: https://wmn.hu/elet/42038-nok-az-eletembol-naray-szubjektiv. Bizony, nem a Tik Tokra való, de Nárayt nem is az öt perc hírnév élteti, és az sem véletlen, hogy végtelenül lenézi a közösségi portálokat.
(És kicsit aggódom is amiatt, mit szólna hozzá, ha esetleg olvasná soraimat. Csak remélem, hogy nem ugyanabba a kategóriába sorolna, ahová a bloggereket úgy általában, aki szerinte azért kritizálnak, mert alkotni képtelenek.)
A könyv egy divatbemutatóval kezdődik, és rögvest ráláthatunk arra is, hogy a siker korántsem a bemutatott kollekciótól függ; sokkal inkább a háttármunkálatoktól, aminek lényeges eleme például a ”kit hová ültetünk”. De remekül szórakoztam a menyaszörnyeken is, és csodáltam a tervező önuralmát, amit jócskán próbára tettek a hölgyek. A 2015-ös szépségkirálynő-választásra is igazán pazar ruhák készültek. És bármennyire magyarosra sikerültek ezek a ruhaköltemények, Nárayból nem lehetett hungaricumot csinálni.
Próbálom azonosítani azt az érzést, ami akkor fog el, ha egy Náray modellre gondolok. Ez nem irigység, pusztán mérhetetlenül sajnálom, hogy sosem volt, és már nem is lesz alkalmam viselni valamelyik darabját. És hiába pórbálok magánemberként csinosan öltözködni, ez sosem lesz olyan, de egy Picasso reprodukciót sem teszek a falra, csak hogy legyen, mert az nem ugyanaz. Ugye értik?! És hogy lássák is mire gondolok: https://www.stylemagazin.hu/kiemelt-hir/Style-Collection-3D-NARAY/5294/. Bármelyiket szívesen felvenném. De jöjjön néhány olyan modell, amihez az alkalom is hiányzik: https://www.stylemagazin.hu/kiemelt-hir/Exkluziv-Naray-bemutato/8593
Természetesen zajlik az élet a hattérben, a varrodában is. Annak, aki közösségben dolgozik vagy dolgozott nem kell bemutatnom a hétköznapokat. Gyakran mondogattuk annak idején a cégemnél, hogy „nálunk mindig történik valami”; így van ez a Dárnay/Náray üzemben is; bemutatók, operaelőadások és show-műsorok kosztümjei készülnek nap nap után. A tempó mindig feszített, és ez állandó stressz jelent. Ezt pedig nem mindenki viseli jól. Vannak ügyesek és ügyeskedők is, akik nem élni, hanem visszaélni akarnak helyzetükkel. A Náray Style nemcsak egy név és egyetlen személy, hanem egy csapat. Márpedig vezetőként tudni kell ide beválogatni, megtartani az arra érdemeseket, de tudni kell elengedni vagy éppen elbocsájtani is. Egy jó főnök mindenkinél többre becsüli azokat, akik képesek és hajlandóak gondolkodni. Vezetői gyakorlata nem mindenkinél arat osztatlan sikert, de nem is ez a cél, hanem a márka védelme. Márpedig ebben kevesen tudnának nagyobb eredményeket felmutatni, mint ő. Nemcsak közvetlen munkatársaival szemben vannak – jogos – elvárasai, hanem a „személyzettel” szemben is. Ez nem nagyzolás vagy kivagyiság, hiszen egy ilyen maximális produktumot nyújtó, a nap 24 órájában teljesítő alkotó valóban nem ér rá - például – a kertben füvet nyírni. Ahogy a varrodában, úgy otthon is maximalista. És had’ tegyen hozzá gyorsan: joggal. Szóval, munkahelyén és a gödöllői birtokon is zajlik az élet. De a történet külföldre is elrepít; Moszkvában, Berlinben és Ukrajnában is körülnézhetünk – némi gengszterfilmes beütéssel.
A regényben a divat háttérbe szorul, a „kiegészítő” események és Náray gondolatainak ismertetése mögé. Kezdetben belső monológokban nyilatkoztatja ki elveit és véleményét erkölcsről és politikáról, majd bővül a kör, unokatestvére elutasított esszéiből is ő „sugároz”. Általában a szívemből szól, ám nem minden gondolatával értek egyet. De éppen ezért vagyunk individuumok; hogy bizonyos dolgokat másképp lássunk, másként vélekedjünk az élet nagy kérdéseiről. Mindenesetre veszélyesen közel kerül a „megmondóember” státuszhoz. De még ezzel sem éri be; gondnokával, Jánossal reggelente politikai diskurzust folytat, azaz ez nem is párbeszéd, sokkal inkább (ki)oktatás. Ha a napindító kávémba cukor helyett politikát kapnék, nem kellene egy hét, és megundorodnék kedvenc nedűmtől is. Lehet, hogy Önök másképp vélekednek, de nekem ez sok volt. Méghozzá nagyon. Mintha túl akarta volna szárnyalni minden eddigi könyvének terjedelmét, és a lapok kitöltésére kevés lenne a sztori…
A Náray által bemutatott „nagy magyar valóságot” a „kis magyar mentalitás”, vagyis a kicsinyes bosszú fémjelzi. Ennek „áldásos” hatásával mindannyian gyakorta szembesültünk; persze, sokkal kisebb volumenben, de valamennyien átéltük a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzését, így aztán ne csodáljuk az olvasás közben gyakran jelentkező „déjá vu” érzést, hiszen ennek a játszámának a részesei vagyunk mi is, jóllehet míg mi a városi vagy a megyei bajnokságban szerepelünk, addig Náray régóta az Európa Kupában csillogtatja tehetségét. Így aztán nekünk – jó esetben is – be kell érnünk az erkölcsi győzelemmel…
És hogy kiknek NEM ajánlom ezt a kötetet? Azoknak, akik szitokszónak tartják a perfekcionizmust; azoknak, akik magukat mindenkinél többnek gondolják; azoknak, akik kisszerűségüket piszkálódással kompenzálják; akik számára csak a siker a fontos, a hozzá vezető út pedig elhanyagolható; a bigottan homofóboknak, a csámcsogóknak és azoknak, akiknek a divat nem lehet művészet. Lesznek ilyenek bőséggel, fognak fanyalogni jópáran, és kap majd Náray hideget-meleget, mert a tükörkészítőnek ez a sorsa. És lesznek olyanok is szépszámmal, akiknek a szerző ezzel a regényével alaposan a tyúkszemére tapos. Lelkük rajta, mi – bízom benne - nem tartozunk közéjük. Valóságosak-e a valóságregény történései? Ezt nem tudom. De saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy akár azok lehetnek…
De nem ajánlom azoknak se, akik most ismerkednének meg Náray Tamás regényírói munkásságával, ellenben nem kedvelik a túlságosan is dagályos műveket. Mert profi olvasóként, valamint négy évtizedes olvasószolgálati gyakorlattal a hátam mögött az a véleményem, hogy túl hosszúra sikerült a regény. Amikor az utolsó 2-300 oldalnál már azt nézem, mit lehetne átlapozni, akkor ott megbotlik az elégedettség. Rajongói ezt a könyvét is imádni fogják, de hogy szerez-e újabbakat...?
Így a végére, kvázi slusszpoénként átadom a szót a szerzőnek, hallgassák meg a Náray Tamással készült interjút: https://www.youtube.com/watch?v=AxKDr8b-b6s
