Ha valaki a címe és üdítően színes borítója miatt veszi kézbe Eleanor Ray Minden gyönyörűjét, nagyot fog csalatkozni. De nem lesz keserű ez a csalódás.

Ugye, Önök is találkoztak már egyedülálló (vagy csak annak mondott) gyűjteményekkel barátoknál, ismerősöknél? Vagy talán a tulajdonukban is van egy-egy szisztematikusan és tudatosan felépített anyag? Hát, persze, hiszen valamennyien gyűjtünk valamit. Ha másért nem, hát azért, mert „egyszer jó lesz valamire”.

Én magam is tátott szájjal bámultam egyik régi barátom édesapjának végtelen sorokban húzódó bakelitjeit (ezek még LP-k voltak), és kizárólag jazzlemezek. És volt olyan ismerősöm, aki kiskanalakat gyűjtött. Igen, olyan motívumosokat, amik önmagukban szépek is voltak. Csakhogy nem álltak önmagukban! Itt-ott elhelyezett tárlókban kaptak helyet - természetesen bársony háttérrel - és egy idő után már róluk szólt a lakás. De továbbmegyek. Egy nagyon kedves barátom szokása volt, hogy ha valahol (márpedig erre rendszeresen sor került már akkor is) lomtalanítás volt, végigjárta a városrészt, és szemügyre vett minden egyes kitett darabot. De, sajnos, nemcsak megnézte, de be is gyűjtötte azt, amit érdemesnek tartott. Hogy mire is érdemesnek? Nos, erre már nem tudok válaszolni. De ha kedvem volt hozzá, meghallgathattam véget nem érő sikertörténeteit arról, mit mire használt fel, és milyen fantasztikus „leleteket” sikerült a végromlástól megmentenie. Egyszer jártam csak nála, és nemigen tudtam, hová is lépjek, hogy ne tapossak rá valamire, de el se essek.

És el is jutottunk a gyűjtőktől a gyűjtögetőkig. Mert van egy határvonal, ami elválasztja őket; szerintem ez nem más, mint a mérték.

Van az a bizonyos „érzelmi érték”. amibe nagyon sok minden belefér; gyermekünk első rugdalózójától kezdve addig a bizonyos ronggyá olvasott szerelmes levélig, amit megtartunk, mert a múltunk egy darabja. Amikor már túl sok összegyűlik ilyenekből, akkor – akár helyszűke, akár egyéb kényszer miatt – nekiállunk szanálni, hogy – jó esetben – szabaddá tegyük a teret, rosszabb megoldásként: helyet csináljunk a következő daraboknak.

Amikor már olyannyira felszaporodtak a „kincsek”, hogy lépni sem lehet a lakásban anélkül, hogy a tárgyakban, vagy éppen magunkban kárt ne tennénk, na, akkor ott már baj van.

Ugyanis ez egyfajta kényszerbetegség (éppen olyan, mint hogy többször végigjárjuk a lakást, ellenőrizve, becsuktunk-e minden ablakot, vagy kihúztuk-e a hajvasalót…). Ez bizony obszesszív-kompulzív zavar, aminek alapja a szorongás. 2013 óta már nevén is nevezzük ezt a gyermeket, és önálló betegségként kezeli az egészségügy Messie-szindróma címszó alatt. Nem túl jó hír nekünk, 50+-osoknak, hogy kialakulása erre a korosztályra jellemző, ráadásul az egyedülálló nők körében a leggyakoribb…

Azt laikus pszichológusként is azonnal tudjuk, hogy a gyökereket kell megkeresni: miért is, miből alakult ez ki. De ebbe nem szeretnék mélyebben belemászni, ha gondolják, nézzenek utána alaposabban.

Könyvünk hősnője, Amy nem gyűjt mindent; „csak” üvegeket, cserepeket, vázákat, öngyújtókat, bögréket, hamutálakat, kulcstartókat, kézkrémeket, tükröket, szakácskönyveket, órákat, újságokat és porcelán madarakat, na, meg loncot. Utóbbit a kiszáradás legvégső stádiumáig képes őrizgetni. Adománygyűjtő boltok, antikváriumok és szemeteskukák Amy kincsesbányái. Mint mindennek, megvan az oka annak is, miért éppen ezekre „specializálódott”, és a szerző meg is osztja ezt velünk, ahogy felidézi Amy 11 évvel ezelőtti életét.

A lány 11 éve él egyedül. 11 év alatt sikerült a lakását tökéletesen élhetetlenné tömítenie. 11 évvel ezelőtt még tehetséges, kezdő festőművész volt, aki bevállalt egy négyórás kisegítő munkát, hogy a rezsit fizetni tudja. 11 évvel ezelőtt még volt egy kedvese, akivel – akkor úgy tűnt - együtt fognak boldogságban megöregedni, és volt egy szívbéli barátnője, aki osztozott vele örömben és bánatban egyaránt. Aztán egy pillanat alatt (pontosabban egyik napról a másikra) álomba illő világa összeomlik, amikor egyszerre tűnik el minden nyom nélkül szerelme, Tim és barátnője, Chantelle. Még akkor is könnyebben tudná túltenni magát a történteken, ha ott állhatna egy sírnál, mert az maga lenne a bizonyosság, hogy ők ketten már nem élnek. De enélkül csak az az egyre erősebb tudat dominál benne, hogy megszöktek együtt; megcsalták és elárulták őt. Ezt erősíti Jack is, Chantelle egykori rendőr barátja, akihez Amy elsőként fordul segítségért. De nem kerül elő egyetlen nyom, egyetlen apró jel sem, ami ezt vagy azt a verziót megerősítené.

Mutassanak valakit, aki ezt a traumát sérülés nélkül fel tudná dolgozni! Amy kifelé megpróbál egy egészséges profilt mutatni, hiszen immár irodavezetőként dolgozik ugyanannál a cégnél, ahol 11 éve átmeneti munkát keresett, belső válságát viszont a lakása híven tükrözi.

A kicsiny ház minden egyes négyzetcentijén található valami, és speciálisan kialakított ösvényen lehet eljutni a gyakrabban használt helységekhez. Arra viszont tökéletesen alkalmatlan, hogy oda valaki más is betegye a lábát. Márpedig a szomszédba új lakók költöznek: két kisfiú és az apukájuk, valamint éppen aktuális mostohaanyjuk. A gyerekek pedig ritkán ismerik fel a határokat, a kerítés nem jelent számukra túl nagy akadályt, így hamar meglesz a baj. Vagy talán nem is annyira baj, mert egy baleset és a kicsik Amyhez való ragaszkodása lassan eljuttatja a lányt arra a pontra, hogy ideje bizony megválni ettől-attól. Ráadásul az összetört cserepek alól előkerül egy gyűrű és egy – szinte – olvashatatlan levél, ami új vágányra terelheti a 11 éve elakadt nyomozást.

Lehetett volna ebből a témából egy igazi jó kis depis könyvet írni, vagy akár idegborzoló pszichothrillert. De – szerencsére – Eleanor Ray más úton indult el, és megörvendeztetett minket egy szórakoztató, néha vicces, olykor kifejezetten izgalmas és tartalmas olvasnivalóval.

Hölgyeim! Itt a tavaszi nagytakarítás ideje…!