Az Animus Kiadó profiljába beleférnek a könnyed hangvételű olvasmányok, és miután megláttam, hogy ismét Virginie Grimaldi van náluk soron, máris levettem a Ha az élet citrommal kínál… című munkáját.

Anyának lenni nem egy végtelenített wellness hétvége.

A kezdet éppenséggel könnyű is lehet: egyszerű terhesség, komplikáció- és fájdalommentes szülés (ha létezik ilyen egyáltalán), később pedig a telefonszámok között csak a gyermekorvosé szerepel a gyorshívóknál és nem a sürgősségié, valamint egy (azaz inkább több) kezelhető dackorszak.

Lilinek azonban már az elsővel gondjai támadnak, és babája koraszülöttként látja meg a világot. Mivel a kicsi nem képes egyedül lélegezni és enni sem, így bentlakásos lesz a koraszülöttosztályon. Lili egész napját vele és kéretlen ikertestvérrel, az aggódással tölti. Esténként holtfáradtan ér haza; se ereje, se kedve nincsen főzni, mosni, takarítani. Az önmarcangolást, amiért esetleg ő is okozója lehet gyermeke állapotának, nehéz leküzdeni, de sokat számít, hogy néhány sorstársával osztozhat a problémákon, és – ha mi csak egy kicsivel vagyunk szerencsésebbek a másiknál - akkor már kisebb a teher.

A szituáció másik kárvallottja az apa, aki nem elég, hogy legalább annyira aggódik a babáért, mint az anya, de Lili minden másra képtelen volta ráterheli az egész háztartást is. És itt lép a képbe egy újabb anyuka: a férfi anyja, azaz Az Anyós. A nagyszülők beköltöznek a fiatalok lakásába (természetesen csakis jószándékkal!), ami nem is lenne gond, ha anyóspajtás nem gondolná, hogy ő bizony mindenkinél mindent jobban tud. Ráadásul az ifjú apuka elhanyagoltság érzése kezd egyre inkább elhatalmasodni…

És itt (vagy bárhol máshol is) álljunk meg egy szóra, és gondoljunk azokra az orvosokra és nővérekre, akik nélkül a történeteknek nem lehetne pozitív lecsengésük, és akik éppúgy megszenvedik a helyzetet, mintha maguk is egy cipőben járnának a szülőkkel, ráadásul a gondozás és gondoskodás mellett még támaszt és támogatást is kell nyújtaniuk. Szóval: ismételten le e kalapot az egészségügy minden dolgozója előtt!

Másik szereplőnkre, Élise-re rászakadt az idő. Mégpedig rengeteg, ugyanis éppen most csukódott be az ajtó fia mögött, aki ezentúl Párizsban tanul majd; lánya pedig kicsit távolabbra szakadt: ő Londonban tengeti mindennapjait. Azért azt egyikünk sem gondolja komolyan, hogy a gyerekek távozásával az a bizonyos ikertestvér, az aggodalom is magára hagyta Élise-t. Szerencsére már nincs szükség gyors lábú lovakra (vagy éppen postagalambra) ahhoz, hogy megbizonyosodjon jólétük felől, a napi szintű sms-váltás erre éppen megfelelő. De nem maradt teljesen egyedül, fia itt hagyta neki a kutyáját, „akinek” legfőbb tulajdonsága, hogy nagyon csúnya és kezelhetetlen. Viszont legalább némi fölös energiáját leköti. Élise-t egyik fiatal kolléganője arra is ráveszi, hogy járjon el vele afrikai táncórákra, és – bár az első alkalom után ez képtelenségnek tűnik – nagyon igyekvő tanulónak bizonyul. Ráadásul a táncot némi (ehetetlen) vacsora és egy jó kis csajos is traccsparti is rendszeresen követi. De Élise bevállal még valamit: szeretgetőnek jelentkezik egy koraszülött osztályra. Ez annyit tesz, hogy helyettesíti azokat az édesanyákat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak egész nap újszülöttjükkel lenni. Mielőtt azt gondolnák, ennél nincs is egyszerűbb és szívmelengetőbb feladat, akkor vegyék azt is számításba, hogy azok, akik erre vállalkoznak, nem engedhetik meg maguknak, hogy túlságosan is kötődjenek egy-egy gyermekhez, és nekik is meg kell tanulni – ezért vagy azért – elengedni a kicsinyeket.

A helyszínek azonosságából levonhatnák (elhamarkodottan) azt a következtetést, hogy egy ilyen intézményben találkozik két hősnőnk. De a csavar (amire, megvallom, nekem nem volt szükségem) ezúttal másutt van.

Virginie Grimaldi, akit egyszer már a szívembe fogadtam a Merci, nagyik! című regényéért, ismét remek könyvet alkotott. A téma alapján lehetett volna amolyan szívszorítóan pátoszos, könnyek közt mosolygós, de sikerült neki egy derűs, és olykor kifejezetten humoros történetet írnia, amihez a címet Dale Carnegie-től kölcsönözte, és így hangzik teljes valójában: „Ha az élet citrommal kínál, készíts belőle limonádét!”  És, hogy esetünkben ez mit jelent, az az utolsó oldalakon válik nyilvánvalóvá.