Életünk választások és döntések sorozatából áll. Kezdjük ott, hogy reggel a kék blúzt vagy a zöld pólót választjuk, aztán csomagolunk-e magunknak ebédet vagy majd kiugrunk valamit enni, vagy ma megmondjuk a főnöknek a véleményünket, vagy hallgatunk továbbra is bölcsen és sunyin. Minden választás más és más útra terel. Jelen esetben nekem az volt az első választásom, hogy leemeltem a polcról ezt a kötetet. A második pedig az, hogy elhatároztam, megosztom Önökkel olvasmányélményemet, mert Matt Haig Éjfél könyvtár című könyve megérdemli, hogy sokan olvassák.
A választásokkal azonban mindig együtt jár a kétely: vajon jól döntöttünk-e, nem lett volna jobb, ha a másikat választjuk? A valóságben a „mi lett volna, ha?” a világ legfeleslegesebb kérdése. De nagyon is helye van egy regényben (egy fikcióban). Még akkor is, ha nem is hiszünk a párhuzamos univerzumok létezésében, és nem hiszünk Matt Haignek, hogy ki lehet próbálni, hogy „mi lett volna, ha”. Mert az Éjféli könyvtár pontosan ezt kínálja: egy gondolati játékot.
Hősnőnk, Nora élete ebben a pillanatban teljesen kilátástalan. Magányosan él egy parányi lakásban, egyetlen társa, Voltaire, a vörös kismacska. Jelenlegi munkahelyén, a Húrelmélet nevű zeneműboltban éppen most mondanak fel neki, ráadásul elveszíti egyetlen zongoratanítványát is. De ha még ez sem lenne elég, Voltaire-t holtan hozza haza egy esti kocogó. Nincs más kiút (egyesek és Nora szerint), mint az öngyilkosság. Túladagolja magát, és éppen élet és halál között lebeg, amikor megnyílik számára az Éjfél könyvtár. Az Éjfél könyvtár lehetne más is, akár egy múzeum, akár egy raktár, a lényeg, hogy jó sok mindenből lehessen választani, mert szereplőnk előtt most a lehetőségek sokasága kínálkozik. Úgyis mondhatnám, kipróbálhatja, hogy „mi lett volna, ha”. A könyvtárhoz kötelezően könyvtáros is tartozik: Mrs. Elm. Hajdani középiskolai tanára olyan a számára, mint a Színjátékban Vergilius Danténak; ő vezeti el hősnőnket a mindig újabb élet-verziók felé.
Mert Nora annyi minden lehetett volna: állhatott volna dobogón mint olimpiai bajnok úszónő, vagy a klímaváltozás következményeit vizsgáló gleccserkutatóként fagyoskodhatott volna a Spitzbergákon, vagy tündökölhetett volna sikeres rocksztárként , vagy…, vagy milliónyi más életutat is bejárhatott volna. És most ezt megteheti. Ebben (természetesen) egy könyv: a (jó vastag!) Megbánások könyve van segítségére. Kevesen lehetnek olyanok, akik Edit Piaffal együtt azt vallják: nem bánnak semmit sem. Ó, dehogynem! Hány döntésünk miatt főtt a fejünk, hányszor átkoztuk magunkat, hogy rosszul választottunk, rosszul döntöttünk?! Nora előtt most itt állnak a lehetőségek, hogy másként döntsön, és ezáltal természetesen másként alakítsa az életét. De valami mindig hibádzik. Minden életnek vannak előre nem látható (vagy éppen figyelembe nem vett) buktatói, árnyoldalai. Nem lehet semmit pontosan előre látni, így Nora elégedetlenül a választott jelennel mindig vissza-visszatér az Éjfél könyvtárba. Mindezt addig teheti, míg az életet a haláltól elválasztó keskeny mezsgyén áll. Ha átlép, onnantól már nincs több lehetőség.
Jónéhány filozófus és elmélet is bekerült a regénybe, de mit is várnánk egy olyan szerzőtől, aki főszereplője macskáját a felvilágosodás legnagyobbjáról (azaz Voltaire-ről), és (egy másik életben) kutyáját pedig az ókori görög klasszikusról, Platónról nevezi el?!
Camus, Newton, Platón és Henry Davis Thoreau mellett például a pszichológiából ismerős Gestalt-elmélet és az ekvidisztancia fogalma is beköszön a történetbe. Ha valaki nagyon szeret filozofálni vagy pszichologizálni (netán tanulta is), akkor nem lesznek ismeretlenek Matt Haig utalásai és idézetei, ráadásul ezek a leginkább közismertek, és a legkönnyebben fel- és megfoghatók. De sietek mindenkit biztosítani afelől, hogy minden alapkézettség nélkül is élvezni fogják a regényt, mert úgyis érthető, ha nem néznek utána, vagy éppen nem emlékeznek vissza egykori tanulmányaikra. (Bevallom, például a kvantumfizika a számomra olyan, mint egy vallás: vagy hiszek benne vagy nem. És ilyen Schrödinger macskája is, akinek sorsát inkább érzem, mint értem. De meg kell jegyeznem: Matt Haig az eddig hallott legértelmesebb értelmezést adja erre a - nem kicsit -nehéz elméletre.)
Olyan ez a regény, mint egy jól megírt önsegítő könyv, ami arra tanít, hogy ha úgy véljük, a másik lehetőséget választani sokkal szerencsésebb lett volna, azt is vegyük tudomásul, hogy annak is vannak árnyoldalai. Ha ezeket is számításba vesszük, lehet, hogy már sokkal kevésbé kívánatosak.
Kísérjék el Norát ezen a nem mindennapi utazáson, és – ha mást nem is, azt – megtanulhatjuk tőle, hogy mindenki csak a saját útját járhatja. És a nagy filozófusok helyett, Mrs. Elm nagy mondásával zárom soraimat: „Sose becsüld alá a kis dolgok nagy jelentőségét!”
