A strandkönyvek sorában most Jennifer Probst Egy nyár Itáliában című lektűrje következik. Miért ez? Miért ne! Olaszország nincs is olyan messze, és bővelkedik látnivalókban, amiért érdemes felkerekedni.
Az anya-lánya kapcsolat sosem volt egyszerű. Ha ki-ki belegondol a sajátját, azt fogja konstatálni, hogy az bővelkedett hullámhegyekben és –völgyekben egyaránt. Hiába az az alapállás, hogy minden anya a legjobbat akarja gyermekének, a bökkenő az, hogy ezt a gyerek – az esetek többségében - másképp látja. Ha a szülő úgy érzi, sikeres volt pályáján és a magánéletben, akkor az általa bejárt utat írja (írná) elő, míg ha kudarcként tekint életére, akkor a homlokegyenest eltérő megoldást látja egyedül üdvösnek. De, lássuk be, az ex catedra kijelentések csak az egyetemen működnek.
Az kétségtelen, hogy történetünk három hősének igencsak szüksége van egy kis kikapcsolódásra, pontosabban: utazásra.
Nonni, azaz Sophia a maga 75 évével a nagyszülők generációját képviseli. Olasz gyökerekkel bír; az ő és a férje családja is Nápolyból származott. Párjával ugyan állandóan készültek felkeresni az óhazát, de – ahogy az oly gyakran előfordul – addig-addig halogatták, míg a férfit elvitte egy szívroham. Világ életében otthon volt, a háztartást vezette, és gondoskodott arról, hogy hites urának mindig legyen tiszta ruhája, és friss étel az asztalára. Most Sophia úgy érzi, hogy valami idegen test növekszik a gyomrában, és egyre nagyobb fájdalmai vannak. De erről buzgón hallgat lánya és unokája előtt, viszont - kvázi utolsó esélyként - elkezdi szervezni hármuk közös olaszországi nyaralását.
Lánya, a 40+-os Francesca viszont ki sem lát a munkájából. Saját cégét vezeti, egy kis marketinges vállalkozást mondhat magáénak. 0-24-ben dolgozik, és semmit nem ad ki a kezéből, hiába vannak mellette lojális és felkészült munkatársak, teljesen nem bízik meg egyikükben sem, és ódzkodik egyenrangú partnerként tekinteni rájuk. Ha ebből még nem derült volna ki: Francesca kontrollmániás. Viszont a le (és túl-) terheltség az ő szervezetét is megviseli: egyre gyakrabban kap pánikrohamokat, aminek tünetei a szívrohamhoz hasonlatosak. Róla még annyit kell tudnunk, hogy a karrierépítés miatt nem volt ideje (türelme?) kivárni azt a férfit, akitől gyermeket szeretett volna, de mert a szülőséget viszont nagyon is áhította, spermadonorral oldotta meg a „dolgot”. Imádja a lányát, de egyre többször késik le „nagy eseményekről”, és egyre inkább átadja a nevelést édesanyjának. A nevelést, de nem a kontrollt! (Már arra is találtam appot, hogyan lehet optimálisan tervezni a work-life-balance-t. Ez lehet ugyan apró segítség, de a mindennapok váratlanságával, és eseményeivel akkor is nekünk kell megküzdenünk, ám azt minden esetre jól jelzi, hogy ez bizony probléma a javából!)
A harmadik generációt a 18 éves Allegra képviseli. Tulajdonképpen nincs vele semmi baj; okos, jók a jegyei, ráadásul sportol. Menő középiskolába jár, hogy majd egy menő egyetemre menjen az érettségi után. De ő nem ezt akarja, hanem séf szeretne lenni! A főzés ma nagyon is lenézett elfoglaltság. Persze, hiszen sem idő, sem energia nem szükségeltetik ahhoz, hogy házhoz rendeljük az ennivalót, és ráadásul annak mindig ugyanolyan a minősége. De kérdem én: hol van akkor a kísérletező kedv?! Mert a főzés igenis művészet, ami tudást, türelmet és kreativitást igényel. Az angolszászoknál manapság egyre inkább dívik, hogy a fiatal lányok ilyen-olyan főzőiskolában sajátítják el az alapokat. Pedig lehet, hogy elég lenne kicsit a nagyi mellett időzni a konyhában. (És ez nem légből kapott kijelentés tőlem; ahogyan én is anyukámtól, úgy a lányom is tőle tanult meg főzni. Hogy aztán a tanítvány túlszárnyalta mesterét? Benne van a pakliban, és éppen ez lenne a lényeg. Annyi mindent átveszünk a nyugatiaktól. Talán ezt sem ártana…) Mindenesetre Allegra bizony ott áll a Nonnája mellet a konyhában, és persze, hogy vele bizalmas, és vele tudja megosztani életének apró-cseprő problémáit, hiszen ezeket nem tartogathatja a mindig távollévő édesanyjának. Őrá a leginkább csak dühös, mint annyi tinédzser. Hogy kitörjön a silány és nagyzolós, csak a divatnak élő osztálytársai köréből, kétes társaságba keveredik, és elkapják a rendőrök drogbirtoklásért. Jó kis fricska ez anyucinak! Viszont a lehető legjobb indok arra, hogy ők hárman mégis elinduljanak arra a bizonyos olasz körútra.
Jennifer Probst nem akar pápább lenni a pápánál, vagyis idegenvezetőb egy idegenvezetőnél, azaz egy teljesen szokványos (bár gyanítom, sokunknak megfizethetetlen) három hetes olasz körútra viszi hőseit. Rómában kezdenek, aztán irány a Vezúv, Pompei, Nápoly, Capri és Firenze. És hogy hab is kerüljön a tortára, mindezt még megfejelik egy igazi kis toszkán faluban, egy rusztikus (de minden kényelemmel felszerelt!) házban, pihenéssel eltöltendő héttel. Akinek ennyi jó kevés…
Nos, Hölgyeim! Kísérjék el a három gráciát, és az is ki fog derülni: mennyire tett jót (vagy nem) kapcsolatuknak az együtt töltött idő. És még egy kis adalék: a szerző nagyon jól tudja, hogy csak néhány, megfelelő férfival kiegészítve lesz eladható a történet.
Ha pszichológus lennék, már két biztos „orvosságom” lenne: az egyik az olvasás a stressz csökkentésére, a másik az utazás, a családi bajokra. Hogy ez utóbbi nem mindig működik? Vagy éppen kinek-kinek kivitelezhetetlen? Netán az anyagiak jelentik a legfőbb akadályt? Meglehet. És bár egy ilyen itáliai utazást bármikor felírnék bárkinek, lehet kisebben is gondolkodni.
