Nagyon megörültem, amikor felfedeztem Minna Lindgren Helsinki nagyik akcióban trilógiájának első részét, a Nyomozás az Alkonypagonyban című kötetet, mert azt reméltem, megtaláltam nagy kedvencem, Richard Osman Csütörtöki nyomozóklubjának skandináv megfelelőjét. Egyrészt tényleg így történt, másrészt sokkal többet (és egészen mást) kaptam, mint amit vártam.
A regényben három barátnő kalandjait követhetjük nyomon, akik - fejenként - már több, mint 90 évet tudhatnak maguk mögött. És bár nem olyan tetterősek és agilisok, mint kedvenc Csütörtöki Nyomozóink, attól még (ha fizikai képességekben nem is, de) szellemi javakban igencsak bővelkednek.
Siiri 94 éves, hajdan gépírónő volt, de ma már ezt a foglalkozást senki sem ismeri. Egyik rokonának az ismerőse, egy fiatal informatikus tartja rendben a pénzügyeit, bár pénzből neki különben sem kell sok. Ugyan hetente eljár a fodrászhoz, de költeni ezen kívül csak annyit költ, amennyit az Alkonypagony Idősek Otthona kiszámláz neki. Ugyanis ebben az intézményben van egy kis lakása, amit immár senkivel sem kell megosztania, ugyanis férje régen meghalt, és egy szem lánya valahol Franciaországban apácának állt. Hűséges botjával (amire amúgy semmi szüksége sincsen) járja be Helsinkit – szigorúan csak villamossal, mert a buszon hányingere lesz. Egy-egy szép régi, vagy éppen érdekes új épületért képes több járműre is átszállni, így nála jobban kevesen ismerik a várost. Amúgy még tudnunk kell róla, hogy az Alkonypagony legszebb „lánya”. De a férfiak nem érdeklik, viszont minden délelőttjét és estéjét legjobb barátnőjével és szomszédasszonyával, Irmával tölti. Jókat nevetgélnek megbeszélve a világ és az otthon dolgait. Persze, csak úgy kilencvenévesen, vagyis lassan, néha el-eltérve a témától, hogy a régmúlt dicsőségének felidézése is beleférjen a társalgásba.
Irma négy gyereknek adott életet, de közülük csak egy volt „tervezett”, a többi meg amolyan szerelemgyerek. Lánykorában énekelni tanult, és még most is szívesen (és gyakran) fakad dalra. Kicsit magas a vérnyomása, de mivel a vérnyomásra legjobb a vörösbor, inkább ezt iszogatja, mintsem holmi tablettákat szedne be. Na, meg esténként egy kis whiskyt, mert ezt írta fel az orvos. Szívesen öltözködik, és – Siirivel ellentétben – nemcsak egy-egy pár harisnyát vesz magának. Karján csörögnek az aranykarkötők, nyakában igazgyöngy és a fülbevaló drágaköve is valódi. Sosem rejti véka alá a véleményét, és panaszlevelei rendre a folyosón kihelyezett postaládában kötnek ki.
De hiába kilencven éves valaki, attól még lehet szellemi képességei birtokában. Az Alkonypagony lakói különböző agytornákkal edzik a kis szürkéket: van itt kanasztaparti és páros passziánsz, különféle kvízek, szóképzés és ragozás, helységnevek biflázása. Ehhez még tegyük hozzá, hogy szinte valamennyi lakó (de hősnőink feltétlenül) komoly könyvtárral bír. És elalvás előtt – jó ezt kimondani! – olvasgatnak. De megteszik ezt hangosan is egymásnak; a választékban szerepel Szolzsenyicin Gulagja és A Buddenbrock-ház németül. Nocsak!
És - sajnos, ebben a korban ez magától értetődő - bizony egyre többet járnak temetésekre. Nem is az terheli meg lelküket, ha egy kortársuk hagyja maga mögött az árnyékvilágot, de amikor egy kedves fiatal szakácsfiú válik meg az élettől, az még őket is sokkolja. Ráadásul egyik lakótársukat, egy szimpatikus és tolókocsiba kényszerült veteránt a gondozók megerőszakolnak a mosdóban…, na, ez már tettekre is sarkallja őket. Még egy külsős segítségük is akad Mika személyében, aki hiába néz ki úgy, mint aki a Halál Angyalaival jár motorozni, a hölgyek szemében igazi angyal, aki intézkedni és nyomozni (no, meg lopni) is képes és hajlandó.
Irma – természetesen – elküldi a maga szokásos panaszlevelét, amire válasz nem érkezik, viszont annál több pirula a gyógyszeradagolójába, és Siiri lassan elveszíti barátnőjét, aki a Társasotthonban, az Alkonypagony demens részlegén köt ki.
Siiri magára marad, de szerencsére barátnője helyét átveszi Anna-Liisa, aki finntanár volt hajdanán, és ezt, mármint a pedagógus attitűdöt, még a mai napig őrzi és gyakorolja. Így ismét ketten állnak a világgal szemben, azaz hárman, hiszen Mika aktívan közreműködik abban, hogy Irmát kijuttassák a demens osztályról.
Igazi kalandjaik itt kezdődnek, és persze, hogy nem árulok el többet, legfeljebb annyit, hogy Siirit még börtön is fenyegeti, míg ezzel szemben barátnőjét Ámor nyila sebzi meg. Hiába, no, a szerelemben mit sem számít az életkor!
Minna Lindgren kőkemény társadalomkritikával fűszerezi a sztorit (el is dőlt, hogy ha életem utolsó éveit külföldön tölthetném, akkor még véletlenül sem választanám erre Finnországot).
Témaválasztásának megfelelően élesen támadja az idősekre szakosodott szociális ellátó rendszert. Az öregekkel hozzá-nem-értők foglalkoznak, közöttük is többségben vannak a bevándorlók, akik még a nyelvet sem beszélik. Viszont minden egyes megmozdulásukat (szó szerint) felszámlázzák a mit sem sejtő pácienseknek. A demenciában szenvedőket (őket ugyebár kórház nem fogadja be) naponta csak egyszer teszik tisztába, mosdatásról pedig szó sem esik. Komoly erőfeszítésbe kerül, hogy valakivel meg tudják egyáltalán értetni magukat. Ha nincs egy agilis hozzátartozó, akkor… A folytatást Önök is ki tudják találni. Az ügyintézés szándékosan (és hivatalosan) lassú; ha a delikvens az ügymenet közben elhalálozik, már le is lehet zárni az aktát. De nem jobb a helyzet a hétköznapi kapcsolatok esetében sem; a fiatalok tagoltan és hangosan beszélnek hozzájuk, mintha… Nem is folytatom. Megalázó és embertelen. Minna Lindgren úgy írja le, hogy a társadalom csak bizonyos számú hasznavehetetlen időset tud eltartani, és ha a szám meghaladja a kívánt mértéket, akkor vannak megoldások a probléma orvoslására, például a gyógyszerek. Ebben a korban már mindenki marékszám szedi a tablettákat, ki figyeli, hogy eggyel több vagy kevesebb. Azt meg végképp nem, hogy melyik mire is való; egy rózsaszín depresszió ellen, egy kicsi kék, hogy jobban tudjon aludni, egy másik a stresszcsökkentő, és a szerek már el is érik a kívánt hatást: jöhet a teljes leépülés, és a Társasotthon. De a gyógyszerekkel fordítva is lehet játszani, hiszen igencsak nagy a felvevő piac… Itt csak néhány példát hoztam arra, hogyan lehet „törődés” címszó alatt visszaélni bizalmukkal és tehetetlenségükkel, de a szerző nem fukarkodik a problémák felsorolásával.
Ami olvasás közben komoly nehézséget okozott, az nyelvrokonaink (?) zengzetes és dallamos beszéde – írásban. Annak idején kedvenc magyartanárnőm a két nyelv közötti kapcsolatra az alábbi példával világított rá: a „jön a vonat” finnül úgy hangzik: „june tule”. És mialatt mi buzgón bólogattunk felismerve a hasonlóságot, még hozzátette: de ebben a tule a jön, és a june a vonat. Totálisan le voltunk győzve. De most – ráértem – még azt is megnéztem, valót állított-e tanárnőm, és a két szóra, ha külön-külön írtam be, két egészen más megfelelőt találtam… Azt hiszen, itt adtam fel végképp azt a (csak kósza) elképzelést, hogy megtanulok finnül. Ebben komoly tényezőnek bizonyult hőseink egyik kis játéka, akik a legnehezebb szót keresve ezt találták: syyttämättäjättämispäätös... Azt hiszem, teljesen mindegy is, mit jelent.
Csak az igazán nagyok képesek nehéz témákat könnyen emészthető burokba bújtatni, ezek alapján Minna Lindgren közéjük tartozik, szeretetteljes humorával pedig még Osman sem vetekedhet. Alig várom, hogy olvashassam a második részt, no, meg a harmadikat, amit Nemzetközi Dublin Irodalmi Díjra is jelöltek.
