A könyveknek az a sorsa, hogy – legyenek bármilyen jók – előbb-utóbb a polcokon fognak ásítozni. Erre a sorsra jutott Natasha Solomons Eltűnt férjek galériája is. A regényeknek – elvileg – nincsen amortizációs idejük, hiszen még a politikai tartalommal bírók is történelemmé nemesednek egy idő után, mégis elég néhány (esetünkben 8) év, hogy szépen megfeledkezzünk róluk. És bár magam is szívesebben olvasok frissen megjelent könyveket, ez most igazán megérdemli, hogy kicsit leporoljam.
A kötet abba a sorba állítható, amelyben a hős (vagyis hősnő) túllép a társadalom által rákényszerített határokon, hogy megvalósítsa önmagát. Ebből aztán kisülhet akár egy korszakos fejlődésregény, de silányodhat elszürkült lektűrré is. Natasha Solomons műve valahol a kettő között helyezkedik el; sosem lesz kötelező olvasmány, de egy ma is érdekes kortörténetnek igazán megfelel.
A helyszín London egyik zsidók lakta peremkerülete, ami inkább hasonlít egy hagyományos stetléhez, mint egy világvároshoz, oly mélyen élnek még a jiddis hagyományok. Itt bizony barheszt, rugelechot és latkeszt készítenek; megünnepelik a hanukát, a jom kippurt és a bar micvát; mezuzát simítanak a házba belépők, és Szigorúan (SZIGORÚAN) tilos szombaton bármilyen munkavégzés. (Sietek mindenkit megnyugtatni, aki nem járatos a zsidó hagyományokban, hogy nem kell szótárt vagy egyéb segédeszközt igénybe vennie, a lábjegyzetekben éppen annyi magyarázatot találnak, amennyi érthetővé teszi a szöveget, de nem szándékozik kiművelni minket ebből a kultúrából.) Ebben a zárt és hagyományőrző közösségben élt hősnőnk, Juliet Montague. A mi Júliánk is megtalálta a maga Rómeóját, csakhogy ő hozzá is ment feleségül. Mostanság azonban egyedül neveli két gyermekét, Friedát és a kis Leonardot, mivel férje, a magyar származású George néhány évvel ezelőtt se szó, se beszéd elhagyta kicsiny családját. George-ról nem lehet elmondani, hogy jóravaló ember lett volna, mivel gyakorta hazudott és nem volt képes ellenállni a szerencsejátékoknak sem, és ezért olykor-olykor néhány dolog eltűnt a lakásból. Felesége onnan tudta biztosan, hogy a távozása végleges, hogy magával vitte az egyetlen olyan tárgyat, ami az asszony számára értékes volt: egy kilenc éves korában róla készült portrét (az már a férfi privát szerencséje, hogy a kép mögött ott lapult a család takarékkönyve, és némi készpénz is…). Juliet már azzal is bizonyította renitens voltát, hogy egy gójhoz ment férjhez, így aztán azt sem csodálhatjuk, hogy nem süpped bele a szánalomba és – később – a megvetésbe, nem szürkül bele a magányba, hanem elindul a saját útján. (Azt azért el kell mondanom, hogy aguna, azaz elhagyott vagyis „leláncolt” asszony válik belőle, aki nem mehet még egyszer férjhez egészen addig, míg a férfi vissza nem tér, és „nem bocsájtja szabadon”...)
Történetünk kezdetén, 1958-ban Juliet Montague éppen harmincadik születésnapjára készül. Bár megtehetné, de nem ékszerrel vagy valamilyen csecsebecsével szeretné magát meglepni; nem, ő egy hűtőszekrényt akar venni. Viszont úton a bolt felé, megakad a szeme egy fiatal festő képén. Mindig is szívesebben járta szüleivel és később egyedül, majd gyermekeivel a galériákat és múzeumokat, mintsem átlagosabb szórakozást keresett volna, szerette és teljesen amatőr módon értékelte, ha megérinti egy-egy kép, mondhatnánk „jó szeme volt” a műalkotásokhoz. Így járt most is, és a hűtőre szánt összeg immár egy portré árát képezte. Juliet akkor még nem tudhatta, hogy ez a kép gyökeresen átformálja életét: fiatal festőkkel ismerkedik meg, és közösen elhatározzák, hogy galériát nyitnak, amit az asszony vezet majd. Mesébe (vagy esetünkben regénybe) illő az út, amin elindul, és jól is csinálja: sikeres lesz galériája, ő pedig elismert szaktekintély, akihez ezentúl festők és mecénásaik fordulnak tanácsért.
Ma is gyakran hallani angol filmekben, vagy olvasni regényekben, hogy ifjúkori botlásaikért sokan a hatvanas éveket kárhoztatják, bár ez sokszor inkább csak egy laza magyarázat mintsem védekezés. Gondolhatnák, hogy a mondén közeg Juliet erkölcseit is felpuhítja, de szerelmi életének alakulását már Önökre bízom. Mint ahogy azt is, hogyan tolerálja (vagy nem) Mr. és Mrs. Greene (apuka és anyuka), valamint Frieda és Leonard ezt a hagyománytagadó életformát. Viszont azt még elárulom, hogy élete végén már közel száz, róla készült portré borítja majd kis lakása falait.
Ha valaki ezúttal hiányolja azt a kis pluszt, amit bele szoktam rejteni ajánlómba, akkor itt most aztán dőzsölhet, hiszen annyi mindennek érdemes kicsit utánanézni.
Kezdjük talán a hatvanas évek divatjával és a hagyományos zsidó öltözködéssel. Előbbihez összefoglaló cikket nem találtam, de a képeket viszont érdemes nézegetni (talán kicsit nosztalgiázni, vagy éppen rádöbbenni arra, a divat mindig ismétli önmagát…) A zsidó nők ruházkodásával kapcsolatban viszont vakvágányra futottam; ha hihetünk Natasha Solomons-nak, annyira unalmas, hogy fotózni sem érdemes. Hogy kijelentésem hitelességéről Önök is meggyőződhessenek, olvassák el ezt a cikket: https://zsido.com/a-ruha-teszi-az-embert/ Na, ugye!
Aztán pillantsunk bele a pop-art kultúra kezdeteibe, és nézzünk körül az időszak kortárs londoni tárlatain: https://www.tate.org.uk/research/publications/modern-american-art-at-tate/timeline/1960s (Sajnos, keresésemet nem tudtam csak az angolokra szűkíteni, így jócskán akad közöttük amerikai képzőművész is, de mivel a művészet nem ismer határokat…)
Lenyűgöző modernizmus, ami mára már művészettörténet. Juliet pályája viszont nem szűkült le egyetlen évtizedre; karrierje egészen a 21. századig kitartott, így ha szeretnének tovább böngészni, igazán akad látnivaló: https://www.tate.org.uk/research/publications/modern-american-art-at-tate/timeline/1970s, és https://whitney.org/exhibitions/fast-forward. Úgy gondolom, itt meg is állhatunk, ennyi mű befogadásához valóban évtizedek kellenek.
Natasha Solomons remek mesélő, aki egyetlen pillanatra sem hagyja „lelapulni” a sztorit, kettős korrajza is igazán hitelesnek érződik, ami nem véletlen, hiszen a szerző is egy ilyen kis közösségből származik. És még annyit tennék hozzá, hogy ezzel a regényével férje nagymamájának állított emléket.
