A borítón úgy népszerűsítik (vagyis próbálják eladni) Shelby Van Pelt A boldogságnak nyolc karja van című könyvét, hogy elsősorban azoknak ajánlják, akik „Az ember, akit Ovénak hívnak” rajongói. Ám ha véletlenül ezt mégsem olvasták volna, akkor se hagyják ki Marcellus és az őt körülvevő emberek igazán léleksimogató történetét!

Lássuk először az „embereket”!

Tova egy egyszerű, hetven éves özvegyasszony. Ismerősei különlegesnek tartják, nem véletlenül. Tizenévesen került az USA-ba szüleivel és bátyjával együtt. Még abban a házban lakik, amit édesapja épített Sowell Bay-ben, Washington állam északi részén, egy Csendes-óceánra néző domboldalon. Meg kellett élnie azt, amit senkinek nem lenne szabad: fia, Erik 18 éves korában egy éjszaka eltűnt. Csupán egy elszabadult csónak utalt arra, hogy a srác az óceánba veszett. És amióta férjét néhány évvel ezelőtti elvitte a rák, végképp egyedül maradt. De sosem hagyta el magát: otthona makulátlan, és erre törekszik a Sowell Bay-i Akváriumban is, ahol ő a legidősebb alkalmazott: az éjszakai takarító. Hogy ennél ő sokkal több? Mi sem természetesebb. Munkaideje nemcsak a felmosással, a szemét összeszedésével, és az akváriumok üvegének tisztításával telik, hanem mindig megáll beszélgetni a „lakókkal”, vagyis az itt élő állatokkal is.

Nem rend-, vagy tisztaságmániás, csak éppen szereti, ha körülötte minden tiszta és rendezett, éppen úgy, ahogyan az ő élete is. Nem szeret magáról beszélni, kissé zárkózott, de ez nem akadályozza meg a Lókötők klubjának tagjait (néhány vele egykorú asszonyt, akik szívesen töltik az időt egymás társaságában) hogy gondjuk legyen rá. Egy összejövetelükön az is kiderül, hogy Eriknek a halála előtt volt egy barátnője…

Sowell Bay egy pletykás település. És, jóllehet a pletykáshoz általában a rosszindulatú jelzőt is hozzácsapjuk, itt egyáltalán nem erről van szó. Csak arról, hogy odafigyelnek egymásra, és próbálnak segíteni akkor is, ha valamelyikük nem is mondja ki, hogy segítségre van szüksége. Akkor is úgy érzik: lépniük kell, amikor Tova elhatározza, hogy eladja a házát, és bevonul egy idősek otthonába.

Sokaknak fog hiányozni, sokkal több embernek (és állatnak), mint azt gondolná…

Másik hősünk, Cameron még csak 32 éves. Nem mondható éppen szerencsés fickónak, hiszen éppen most tették ki – sokadik – állásából, és az éppen aktuális barátnője is kidobta, így nemcsak munkanélküli, de mindjárt hajléktalan is. Néhány napig ugyan meghúzhatja magát barátainál, akikkel középiskola óta ismerik egymást, de ők időközben összeházasodtak, és éppen első gyermeküket várják. Vagyis tényleg nem maradhat sokáig náluk. Kedvenc, és egyszersmind egyetlen nagynénje egy lakókocsiparkban él, és a fiú számára nem tűnik megfelelő alternatívának, hogy a továbbiakban nála lakjon. Pedig sokat köszönhet neki, hiszen édesanyja, mielőtt eltűnt volna a drog ködében, rábízta pici fiát, akit a nővér gondosan fel is nevelt. Igazán nem ő tehet róla, hogy mostanra Cameron nem tud mást felmutatni, mint egy alig ismert rockzenekari tagságát és számos munkahelyet, amik egyvalamiben megegyeznek: mindenhol ők mondtak fel a fiúnak. Utolsó lakókocsiparkbeli látogatása alkalmával nagynénje rátukmál egy dobozt, ami édesanyja emlékeit tartalmazza. Ebből néhány, könnyen pénzzé tehető ékszer mellett előkerül egy gravírozott gimnáziumi gyűrű, és egy név is felbukkan, ami talán édesapját fedi. Igazából nincs is más választása Cameronnak (főként azután, hogy kideríti a cserfes közösségi médiából, hogy a férfi egy jólmenő ingatlanbefektető), mint egy leharcolt lakókocsiban nekiindulni a világnak, behajtani 32 évnyi gyermektartást, és abból eltengődni a következő lehetőségig.

A regény harmadik főszereplője Marcellus, az óriáspolip (nem összetévesztendő az óriáskalmárral, ”akiről” viszont jószerivel csak annyit tudunk, hogy azonos a skandináv mitológia Krakenjével!), aki bizony tevőlegesen is részt kér az eseményekből. Marcellus, a Sowell Bay-i Akvárium lakója nem afféle házikedvenc, mint a manapság oly gyakori állattörténetekben egy-egy macska, kutya vagy éppen ló. Nem. Bár ugyanúgy gondolkodik, mint előbb felsorolt társai, de ennél sokkal fontosabb feladata is van: rendbe kell hoznia valamit, amit az emberek – úgy tűnik – képtelenek. A szerző alaposan utánanézett a polipok adottságainak; tökéletes helyet talált neki a Csendes-óceán középső partjainál, jól használta fel azt, hogy életkoruk valóban 4-5 év, három szívük is van (bár egyik sem igazán erős…), és azt, hogy képesek elvesztett végtagjaikat újra növeszteni. Hogy intelligenciájuk mennyire fejlett? Az etológusok azt állítják, hogy nagyon, hiszen agyuk fánkszerű – bármit is jelentsen ez. De vajon milyen vizsgálatokat, kísérleteket végeztek érzelmeik kimutatására? Jó eséllyel, felsőbbrendűségük jóleső tudatában kidolgoztak néhány problémamegoldó feladatot, és ha sikerült alanyuknak ezeken túljutniuk, abból megállapították, hogy nagyon okos. De kétlem, hogy ennél tovább is mentek volna. De milyen vizsgálat állapíthatta volna meg, hogy képesek emberi érzelmekre, hogy hasonlóképpen gondolkodnak, mint mi, emberek? (Shelby Van Pelt hivatkozik a New Englandi Akváriumra és Sy Montgomoreryre, aki „Egy polip lelke” című művet publikált, ami nem került a kezembe, de mutatja, hogy lealább egyvalaki foglalkozott ezzel!) Egyetlen ponton mondott csődöt a vizualizálásom. Ha csak úgy olvasok, ahogy az elvárható egy átlagos olvasótól, akkor nem akadok fenn Marcellus méretein. Mert ha azt veszem, hogy átlagos hosszuk 5 méter körül van, akkor bizony néhány momentum a regényben nem úgy zajlott le, ahogyan azt el kellene képzelnünk. Mert egy ekkora állat és egy filigrán, 150 centis hölgy találkozása a valóságban bizonyosan másképp zajlott.  De hagyjuk is ezt, fogadjuk el, hogy hősünk rendelkezik az írói képzelet által ráhagyományozott képességekkel, valamint azt, hogy óriáspoliphoz képest meglehetősen aprócska. Végül is ez egy regény, vagyis fikció elejétől a végéig.

Mit nem ad a sors (vagyis inkább a szerzői lelemény!), minthogy ez a három szereplő a Sowell Bay-i Akváriumban találkozzon!

Természetesen először csak Marcellus érzi meg, hogy - a takarításon kívül – Tovának és Ericnek sokkal több közük van egymáshoz, mint azt gondolnák. Azt persze már mondanom sem kell, hogy közös útjuk nem lesz egyszerű, főleg nem akadálymentes. Kelleni fog némi állati lelemény, agyafúrt és veszélyes akció, valamint emberi releváció, de az eredmény nem marad el. De mielőtt eljutnának a boldog végkifejletig, ki ne hagyják a köztes kétszáz oldalt!

A boldogságnak nyolc karja van meglehetősen bölcs regény egy olyan fiatal szerző tollából, aki a kötet hátsó borítójáról mosolyog ránk. De amint az a köszönetnyilvánításból kiderül: Tova alakját Miss Van Pelt nagymamája ihlette, vagyis tudhat valamit az idősek gondolkodásáról. De talán érzékenységét és kedvességét is a nagymamától örökölte, ami a könyv minden sorában visszaköszön.