Mivel alig néhány évvel ezelőtt még magam is naponta jártam be egy Budapest környéki kis településről a fővárosba dolgozni, így ne lepődjenek meg azon, hogy rögtön felkeltette az érdeklődésemet Clare Pooley Rendhagyó szabályok ingázáshoz című kötete.

De hogy is van ez a messzi Albionban?!

Jelentős különbség a hazai viszonyokhoz képest (ez mondjuk nem meglepő!), hogy London városát 3-3,5 millió ingázó veszi be naponta, míg nálunk ugyanez a szám 1 millióra tehető. Ha rákeresnek a képek között, látni fogják, hogy ők sem a régi „csühösön” teszik ezt; a körülményeknek jót tett az idő, na meg a haladás.  Mivel az ingázásnak a lényege, hogy állandó kiinduló, illetve célállomással és azonos idővel számolunk, így utánanéztem, hogy a regény szereplői vajon mennyi időt töltenek Hampton Court-tól London Waterloo állomásig: ez a legkorábban felszálló szereplő esetében 37 perc (már ha nem késik a vonat), vagyis több, mint fél óra áll a rendelkezésre, hogy történjék valami…

És itt az ideje, hogy a vonatra történő felszállás - és a fajsúly - sorrendjében bemutassam hőseinket.

A végállomástól, Hampton Court-tól indul Iona Iverson, aki 57 éves. Az ilyen korú nők elkezdenek lassan elszürkülni, arctalanná, majd észrevehetetlenné válni. Nem úgy Iona! Ő egy igazán rendkívüli jelenség. Mindig figyelemfelkeltő ruhákat, és olykor tízcentis tűsarkú cipőket visel egyébként sem apró termetén. Azt még hozzá kell tennem, hogy büszkén vállalja, hogy leszbikus: amint arra a törvény lehetőséget adott, el is vette feleségül imádott Beáját, akivel együtt hajdan az éjszaka császárnői voltak. Nem mellesleg: mindketten kabarétáncosokként hasítottak. Egyébként magazinterapeuta a Modern nő című lapnál. De – lévén a történet napjainkban játszódik – ezzel Iona problémáját is felvezettem. Mit keres ugyanis egy ilyen idős (!!!) asszony lelki tanácsadóként egy trendi újságnál??? Nos, igen, a közösségi médiáról ugyan már hallott, de messzire elkerüli, így óhatatlanul is kimarad az aktuális áramlatokból. A vonaton eszébe sincs szóba elegyedni bárkivel (a maga által felállított utazási szabályok sorában ez a második!), így, miután hatalmas táskájából kipakolja reggeli teája elengedhetetlen kellékeit, elmerül félórányi magányában, amin csak elhagyhatatlan partnerével, Luluval, a kis francia bulldoggal osztozik, „aki” gazdája mellett foglal (egy egész) helyet, ha másért nem, akkor azért, hogy Iona „személyes terét” biztosítsa.

Emmie, aki Thames Dittonban száll fel a vonatra, egy marketinggel foglalkozó irodában dolgozik, és – bár rettentően szeretne valamilyen karitatív ügyet felvállalni – most éppen egy újfajta fogkrém kampányával kell foglalkoznia. Mindezek mellett vagy éppen ellenére, szereti a munkáját, és imád bejárni, még úgy is, hogy időről-időre kellemetlenkedő (inkább kifejezetten rosszindulatú) e-mailekre bukkan a postafiókjában. Egy igazi szőke herceggel él együtt, a tökéletes Tobyval, aki ráadásul a tenyerén hordozza. Toby egy jólmenő céget visz, és nagyon szeretné, ha Emmie inkább otthonról dolgozna.

A következő állomáson száll fel Piers és Martha. Előbbi egy sikeres üzletember, aki legalább annyira arrogáns, mint amilyen elegáns. Bróker, a számok világának ura, akinek – szemlátomást – bejöttek a megérzései. Ezt tükrözi egész külseje, a menő üzletember kellékek: a márkás óra, kézzel varrott cipő és híres londoni szabó által kivitelezett zakó.  Igen ám, de mostanában mintha elhagyta volna a szerencséje…

Martha az a lány a középiskolából, aki valahogy mindig kilóg a sorból. Nem igazán szuperokos, a matekot például egyszerűen nem érti, de nem is követi a „menő” csajokat. Inkább igyekszik a háttérbe húzódni. Ám elkövet egy fatális butaságot: egy (ugyancsak visszahúzódó) fiú kérésére elküldi neki meztelen fotóját, amit az naivan továbbküld. Sejthetik; ezzel lesz tele a média, és nincs, ami gátat szabjon a megosztásoknak és a mocskolódásnak. Fogalma sincs, hol a gödör legalja, és hogyan fog onnan felszínre evickélni.

Az út felénél csatlakozik Sanjay, aki – mint az a nevéből ki is derül – indiai származású, és ápolóként dolgozik. Méghozzá lelkiismeretes, odaadó ápolóként. Nem is akárhol: egy londoni kórház onkológiai osztályán. Lehetne amolyan „anya pici fiacskája”, de ő azért már elhagyta a családi fészket. Csak édesanyja jótanácsait, feleségkeresési akcióit és biryaniját nem tudja maga mögött tudni (mondjuk, ez utóbbit nem is nagyon szeretné).

Történetünk szempontjából az utolsó felszálló David, egy hatvanas úriember, aki hosszú házassága elengedhetetlen nehézségeivel küszködik. Amúgy jogász, és ennek hőseink majd nagy hasznát veszik.

Lehet, hogy ők hatan már évek óta együtt utaztak, mégsem történt soha semmi. Egészen addig a pillanatig, míg Piers félre nem nyel egy szőlőszemet, és fulladozni nem kezd. Iona kissé bosszúsan (persze, hiszen megzavarták meghitt magányát!) teszi fel a kötelező kérdést útitársainak: „Van ezen a vonaton orvos?!”

És mivel Sanjay nemcsak a kemoterápiában jártas, de ismeri a Heimlich-féle műfogást is, Piers Waterloo-nál épen és egészségesen kászálódik le a szerelvényről. De innentől kezdve minden megváltozik. Merthogy az esemény, aminek ilyen-olyan formán valamennyien tanúi vagy résztvevői voltak, összeköti őket. Sejthetik: mindenki kitárulkozik Ionának, feltárulnak a titkok, előbújnak a rejtett szorongások. Ha sikerült Ionát jól jellemeznem, akkor kitalálhatják: a vonaton tartott spontán terápiás beszélgetéseik valamennyiüknek jó hasznára lesznek. Ám azt is tudjuk, nem ritka, hogy maga az orvos is beteg…

És bekövetkezik a lehetetlen: kicsiny társaságunk elkezd csapatként működni. Az is kiderül (minő meglepetés!), hogy valamennyiüknek szüksége van valakire, és nemcsak kapni, de adni is tud mindenki valamit. Az egyetlen kérdés az: képes-e mindenki elfogadni a kéretlen „ajándékot”?

Iona öt szigorú szabályt követ ingázása során. Ezeket elolvashatják a könyv hátlapján, de engedjék meg nekem, hogy itt a saját, némileg eltérő verziómat közöljem:

1. Soha ne add át a helyedet, ha egyszer sikerült leülnöd, csak ha feltétlenül szükségesnek érzed. (Ezt a szabályt a fiatalabbak a zsigereikben hordozzák, bennük fel sem merül, hogy akadhatnak kivételek.)
2. Mindig legyen nálad olvasnivaló, és legyen ez inkább könyv, mert ki tudja, mennyi időt kell a vonaton töltened!
3. Kerüld el az ismerősöket, és ne állj szóba senkivel, mert így lesz ez az olvasás (mondhatnám elegánsan: a rekreáció) ideje.
4. Készülj fel minden – kiszámítható és kiszámíthatatlan – eshetőségre, vagyis gondoskodj az esetleges folyadék- és táplálékbevitelről.
5. Az utazáshoz válassz kényelmes cipőt, mert sosem tudhatod, nem kell-e mégis kilométereket gyalogolnod.

További kellemes ingázást mindenkinek! (De ne felejtsék, néha a szabályok arra várnak, hogy megszegjék őket!)

Clare Pooley finom humorral fűszerezi történetét, ami – lévén könnyed lektűr – lehetne akár sekélyes is, de, mint oly sok esetben, neki is sikerült lényegesen mélyebb mondanivalót belecsempészni ebbe az élvezetes olvasmányba.