Hiába vagyok már túl a hatodik ikszen, még mindig szeretem a meséket (és most nem arról beszélek, hogy minden regény egy-egy fiction vagyis képzelt történet), nem, én a valódi meséket szeretem.

A Grimm testvérekből már sikerült kinőnöm, valamint megunni a (nem is kissé) szájbarágós tanulságokat, Andersen pedig sosem volt a kedvencem, mivel nem akartam magam álomba sírni esténként, és ezt – szerencsére – a szüleim is tudták. Most már nagyon sajnálom, hogy akkor még Békés Pál nem írt gyerekkönyveket (hogy is tehette volna, hiszen majdnem egyidős volt velem?…), de rettentően szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi év tapasztalatával a hátam mögött nemcsak magamnak olvasom, hanem 9 éves unokámat is képes vagyok elszórakoztatni velük. Mert azt kell mondjam, remekül szórakoztam két meseregényén: A kétbalkezes varázslón és a Doktor Minorka Vidor nagy napján.

Miért?

Először is a helyszínválasztása. Két kultikus helyen játszódnak a történetek (bár akkor még nem használtuk a „kultikus” jelzőt, mivel nem tudhattuk, hogy az idő múlásával a lakótelep és a piac is azzá válik majd).

A kétbalkezes varázsló (úgyis, mint Fitzhuber Dongó) két tízemeletes közé ékelődött aprócska épületben tölti be első varázslói pozícióját, a K-V-ben (ejtsd: kávé), ami a Körzeti Varázslóhivatalt hivatott jelenteni (szerintem ezt a részt reggel írhatta a szerző…). Elődje elmenekült, miután a hely teljesen varázsmentes, de mi más is lehetne egy lakótelepi toronyház?! De hát kell a mese, ha másnak nem, akkor egy kisfiúnak, akit szerencsétlenségére Éliás Tóbiásnak neveztek el a szülei (legalább nem Ronaldo vagy Lionel lett…), Aki viszont egy saját mesét akar, „amiben benne lehet lakni”. A történetet nem mesélem, arról olvassanak a Ha kell egy jó gyerekkönyv rovatban, elmesélem viszont, hogy hogyan lehet a lakótelep minden nyűge és baja egy mese és végtelen humor forrása. Hisz aki már járt ilyenben (ne adj’ Isten, balszerencséjére itt is lakik…), annak nem lesz ismeretlen a tetőn sokasodó antennák rengetegje, a ház falán lógó megannyi drót és vezeték (ma meg a légkondik kockája), a folyton zörgő-morgó-süvöltő csövek, csöpögő csapok, az elromlott liftek, a szomszédból kiszűrődő tévéműsor hangjai, de főleg a végtelen társas magány. Hisz itt még a szomszédjait sem ismeri az ember, egy másik emeletről pedig már ne is beszéljünk. Nem tudhatja hát Első Badar király sem, hogy miután szanálták a kastélyát (helyére mi mást? vegyigyárat építettek), teljes udvartartását ebbe a tízemeletesbe költöztették be. És ebben a zárt közegben életre kelnek antennák és csövek, drótok és vezetékek, és életre kelnek a klasszikus mesék hősei: a király, a királylány, a hős megmentő, az udvarmester, az étekfogó, az udvari bölcs és főleg az udvari bolond. És Békés Pál nem zárja őket skatulyába, hanem torzít és karikíroz, de úgy, hogy inkább nem olvassák tömegközlekedésen, mert furcsán fognak Önökre nézni. De hogy olvassák el, azt csak ajánlani tudom.

Ugyanilyen nagy kedvencem a piac, ahol a Minorka Vidor nagy napja játszódik.  Vagyis az, amit 100-40 évvel ezelőtt még piacnak tudtunk, vagyis nem világpiacról, lakáspiacról vagy devizapiacról beszélünk, hanem az igaziról, az autentikusról, ahol kofák és hentesek dolgoznak. Ha a hentest nem is, a kofát mindenképpen be kell majd mutatniuk a gyermeknek, aki a mesét fogja hallgatni, mert tartok tőle, ő ilyennel még nem találkozott. (Unokám osztályát elvitték a tanító nénik a Csarnokba. De csak azért, hogy megmutassák a serdületleneknek a hungarikumokat. Ne csodálja hát senki, hogy egy másnapi teszten mindenki elbukott azon a kérdésen, hogy mik a mostani idénygyümölcsök…) Ahogy bizony a kalapos mesterséget sem árt kicsit körbejárni, mert a mai gyerekek szerint a kalap az, amit a Temu kiszállít, és csak jó (sőt, nagyon jó!) esetben hallott már arról, hogy a nők olykor kalapkölteményeket is viselnek (jó, jó, nem élünk Angliában, a pesti lóversenypályán meg más a divat, de azért, legalább elméletben tudjanak erről is!). És a kalapos után jöhet a többi stand, és ha belemélyednénk, akkor jöhetnek a rég feledésbe hullt, ősi foglalkozások. Persze, csak ha kedvünk szottyan ilyesmiről beszélgetni serdületlen hallgatóságunkkal, és ha a „piac” is felvevő!!!

És akkor még nem is szóltam a szereplőkről! Vegyük például Sogennante Sigismundot, a sárkányt, akit eredetileg Kis Rezsőnek hívtak, és aki nyugdíjkiegészítésként helyezkedett el a varázslóiskolában, tűrve, hogy ilyen-olyan kezdő mágusok rajta gyakorolják varázstudásukat. Vagy éppen a szerelmes gerlepárként búgó-tekergőző antennákat (természetesen a tízemeletes legtetejéről), a két (van az három is) önfejű dzsinnt, akik segítenek hőseinknek – ha éppen úgy döntenek. Aztán itt a két idős hölgy: Teréz néni és a vasorrú bába! Előbbi – bár sosem szült gyermeket – csípőből skandálja az összes szülői intelmet és fenyegetést (csak hogy a gyerkőc érezze a törődést!), utóbbi pedig öregkorára úgy döntött: tesz egy 180 fokos fordulatot, és nem, nem utazik el melegebb vidékre (40 éve ez még nem volt bevett és általános szokás), viszont ádáz és gonosz helyett inkább kedves és gondoskodó lesz (azért a bibircsókját még megőrzi). Na és a gyerekek: Éliás Tóbiás és Dorka? Ők pontosan olyanok, akiknek a helyébe bárki szívesen el tudná magát képzelni, azaz beleélni vagy belelépni a szerepbe. De a poén inkább az, hogy nem ők a tényleges főszereplők, hanem egy kétbalkezes varázsló és egy bölcsészdiplomás tyúk(ocska).

Nem tudom, igaz-e a híresztelés, miszerint Harry Potter figuráját Békés Pál találta ki, de azt állíthatom, hogy Hollywood csak veszített azzal, hogy nem őt kérte fel forgatókönyvírásra, mert hiába a világhír, és hiába a kasszasiker, ezt a felséges humort bizony nélkülözik mind a könyvek, mind a filmek. Bár valószínűsítem, hogy ezeket a finom poénokat az amerikaiak meg sem értenék…

Azt egy pillanatig sem kétlem, hogy a sztorik le fogják kötni a gyerekeket, akik akár maguk is olvashatják a nagybetűs, sok illusztrációval tarkított köteteket, mivel 6-7 éves kortól már mehet a dolog, érthető a sztori, de ha mégis közös olvasásra vetemednének, akkor napokig közösen cinkos vagy cinkosan közös beszédtémát találhatnak ebben a két– látszólag – meseregényben.

Említettem az illusztrációt, és nevesítem is a rajzolókat, akik – kik is lehetnének?! – Sajdik Ferenc, a vizuális humor nagymestere és Réber László volt. Akkoriban szinte minden gyerekkönyvön - legyen az Janikovszky, Tamkó Sirató vagy éppen Békés Pál – az ő végtelenül egyszerű, kissé bumfordi, de nagyon szerethető rajzaik pillantottak ránk. Most, 2025-ben Rátkai Kornél nevét jegyezhetjük meg (ha akarjuk), aki kicsit másképp, de ugyanolyan nagy szeretettel látott munkához.

Önök pedig csak nosztalgiázzanak nyugodtam térben és időben, élvezzék Békés Pál sajátos humorát, szókapcsolatait és –fordulatait, szórakozzanak a helyzetkomikumokon, kacagjanak is olykor, és játszva, mesélve bővítsék a gyermek (az sem baj, ha csak passzív) szókincsét.

Negyven, illetve közel negyven éve jelent meg először a két kötet, és A kétbalkezes fülszövegén az olvasható, hogy „ma is ugyanolyan friss és szórakoztató, mint akkor.” Én inkább azt gondolom, hogy jóval több; ugyan nem történelmi regény, de mindenképpen kortörténet, egy olyan kor története, amit – ma már úgy gondolom – szerencsések vagyunk, hogy megéltünk.