Nyugdíjba megyek. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy – majdnem – egész életemben azzal foglalkoztam (minimum napi 8 órában), amit igazán szerettem: könyvekkel és olvasókkal. Jobb (értsd könyvbarát) körökben mindenkinek van fogorvosa, nőgyógyásza, kozmetikusa és (!!!) könyvtárosa! Egyike lehettem ezen kitüntetett – mert nélkülözhetetlen – szereplőknek.

Csodálják-e, ha az utolsó hetekben klasszikus pánikroham-tüneteket produkáltam. Mi lesz velem? Hogyan maradok kapcsolatban mindazzal, ami maga volt az életem? Mert hiába a családom, imádott lányom és unokám, akik bőséggel foglalnak időpontot mindennapjaimban, de…

A kötelezően letöltendő 40 év zömét könyvtárosként dolgoztam le. Szerencsém volt, nem címleírásokat kellett gyártanom; nap mint nap szemben (vagy inkább mellette!) álltam olvasóimnak, akik ajánlásokat kértek tőlem. (Gondoljanak bele: ha igazán szívhez-lélekhez szóló olvasmányt keresünk, akkor – legalábbis egy kicsit – ismernünk kell az embert…!) Sokan tiszteltek meg azzal, hogy akár mindennapjaikat, akár belső harcaikat megosztották velem; barátként tekinthettünk egymásra. Így tudtam a kezükbe adni azt a kötetet, ami egy kicsit könnyített az életükön. Általában azt kérdeztem: mihez volna kedve? És – remélem – sikeresen kínáltam meg őket egy-egy olyan olvasmánnyal, amit – bár nem ezért jöttek -, de megnyerte tetszésüket –és jó esetben szívüket.

Rengeteg embert ismertem meg, és – remélem, ők is egyetértenek – rengeteg barátot is szereztem. Tőlük elválni, több, mint fájdalmas… De hogy maradjak? Ez számomra nem volt alternatíva. Így találtam ki, hogy elindítom ezt a blogot, és virtuálisan ajánlok könyveket vagy beszél(get)ek az utamba kerülő felemelő,  bosszantó, vagy éppenséggel irigységet generáló  témákról.

(Többször is kacérkodtam azzal, hogy magam írom meg „azt a bizonyos” könyvet, de bevallom: nem vagyok kitartó. A hosszú és rendszeres, adott dologra koncentráló elmélyült munka távol áll tőlem. Csapongani szeretek. Adott pillanatban egyszerre több dologgal is foglalkozni, ez az én műfajom! )

Most kimegyek a kertbe, mert végre nem szakad az eső, és nap is úgy döntött, kedvemre tesz. Addig legalább nemcsak a leveleket, de a gondolataimat is összeszedem…

Mivel mindenki a saját korosztályát ismeri a legjobban, én is úgy döntöttem, , saját nemzedékemmel: az 50+-osokkal osztom meg – majdnem – mindazt, ami foglalkoztat. (Az elnevezést a kozmetikai ágazattól kölcsönöztem. Mi vagyunk azok, akik ugyan reménytelenek a szépségipar számára, de a placebo-effektus azért még működhet…, sőt! )

Hogy esetleg új barátokra is szert tehetek?! Nos, ez a célom!