2020. február 02. írta: KapuZs

Bölcsek könyve

Virginie Grimaldi: Merci, nagyik!

Ajánlom ezt a könyvet annak a kardiológiai asszisztensnek, aki évek óta vigyáz rám a terheléses vizsgálatok alatt, és aki – mint elmondta – szívesen dolgozna egy hospice-házban. Ha biztos lehetnék abban, hogy ilyen emberek vesznek majd körül, nekem se lenne ilyen nehéz a majdani döntés…

Ilyen az élet: egy pszichológus is lehet lelkibeteg. Főhősünk többszörös traumán esett át röviddel történetünk kezdete előtt: meghalt az édesapja, imádott nagyikája elvesztette emlékezetét és – mi sem természetesebb! – a barátja is cserbenhagyta. De nemcsak ezért szorong; tele van fóbiákkal, épp csak üldözési mániája nincsen. Egy párizsi plasztikai sebészeti klinikát hagyott ott – egy idősek otthona kedvéért. Különös választás, főleg annak, aki maga is romokban hever…, (Van rá magyarázat, de ezzel várjunk/várjanak az utolsó oldalakig!)

Nos, Julia az „inkább kettőt hátra, mint egyet előre” alapján közeledik választott új munkahelye felé.

Eddig általában könnyedén jöttek a szavak, most nem. Talán a téma, talán az idő az oka, ami eltelt a könyv első olvasása óta. Mert erre a bejegyzésre már régóta készülök.

Egyszerű lenne a történet, ha arról számolhatnék be, hogy minden gondja egycsapásra megoldódik, de ez nem így működik (és különben is, akkor mivel töltené meg a regény 300 oldalát a szerző?!) Julia egyik szerencséje, hogy ennyi csapás után és ellenére is megőrizte a humorát. Mert az van neki! Nem is akármilyen: igazi csajos humor! És – mint tudjuk – akkor az igazi, ha önmagán is képes viccelődni az ember.

A magányos ön-összeszerelés helyett azonban társakat kap; eleinte kollégái állnak mellé, de lassan csatlakozik hozzájuk az otthon – csaknem – minden lakója. És azt sem kell magyarázni, hogy a depresszió legjobb ellenszere a társaság, még ha ezt a legnehezebb is olykor elfogadni. Ahogyan Julia nemcsak a figyelmét, de a szeretetét is megosztja az idős emberekkel, úgy mindezt vissza is kapja, méghozzá kamatostul. Mert az öregektől bizony van mit tanulni, feltéve, hogy nem úgy tekintünk rájuk, mint akik már csak fogyasztják a GDP-t, hanem olyanokra, akiknek nemcsak múltja és története, de jelene, sőt (!) jövője is van! És az idősek otthonában nem csak kötögetéssel és sakkal töltik az időt. A nagyik csajosak; fodrászhoz járnak, shoppingolnak, és nem vetik meg a wellness örömeit sem. A bácsik igazi úriemberek – legalábbis legtöbbjük. Hiába kényszerülnek járókeretre, attól még ugyanúgy éreznek, ahogyan a fiatalok. Azaz mégsem ugyanúgy. Mélyebben és tisztábban szeretnek, mert nem kell a jövővel foglalkozniuk. Sőt, azzal a tudattal, hogy leélt idejük alatt mindent megtettek utódaikért, már az ő akaratukkal is szembe mernek menni.

Az otthon lakóit óvodásokkal és „rettegett” tizenévesekkel is összehozzák közös programot szervezve, és a legfiatalabbak elköszönő üzenete sokat elárul arról, ki kapott és ki adott: „Jól nyomják, kisöregek!”

És igen, a halál is tiszteletét teszi a Tamarisban: 80 sőt 99 éves emberek között ez bizony nem rendkívüli. Az eltávozott emlékére „Miss és Mister Tamaris-választást” rendeznek, mert mi más lehetne jobb fájdaloműző! A lakók valódi természete és máig megőrzött képességei kerülnek felszínre az ünnepség alkalmával; mindenki a legjobbját hozza egyszerűen és tisztán, hiszen az ő céljuk már nem a világbéke…

Fentieket olvasva bizonyára nem csodálkoznak majd, hogy Juliának sikerül újraépíteni önmagát, megnyílni a családjának, és – azért ez mégiscsak egy regény! – új társra találni, hiszen nem véletlenül szerepel egyik fejezetének mottójaként Rafph Waldo Emerson egyik gondolata: „Nem az a dicsőség, hogy sosem esünk el, hanem az, hogy újra és újra felállunk.”

Nem szeretem azokat a regényeket, amelyet a könnycsatornákat támadják. Nem szeretek pityeregni, és könnyeket hullatni olvasás közben. (Azt sem fogom soha megtanulni, hogyan lehet sírni anélkül, hogy az ember vörösre ne fújná közben az orrát! Persze, lehet, hogy csak az amerikai sminkmesterek mesterfogásait nem ismerem…) De ezt a könyvet még úgyis szívesen olvastam, hogy kellett néha a papírzsebkendő. De rám is igaz a könyvben idézett japán közmondás: „Egy élet ugyanolyan hosszú, akár énekelve, akár sírva töltjük el.”

A befogadói élményhez és a történet virgonc színeihez itt is a megfelelő környezet erősít be: a Tamaris Idősek Otthonának Biarritz, a baszkföldi üdülőváros szolgáltatja a helyszínt, no meg az Atlanti-óceán.

Mivel a szerző, Virginie Grimaldi néha hospice házként említi a Tamarist, így elkezdtem kutakodni a neten: mi is a különbség a nyugdíjasház, az idősek otthona és a hospice között. Nekem nem lett tőle jókedvem, így Önökre bízom, belenéznek-e azokba a cikkekbe, amiket találtam.