Nem mondhatnám, hogy mindig is a kedvenceim voltak. Az első darabhoz fanyalogva kezdtem hozzá. Miután kényszerű tétlenségre kárhoztatva ücsörögtem a Balaton partján egy egész október folyamán, és már nem maradt más a készletből, belekezdtem egy Pratchett-könyvbe. Akkor, ott rabul ejtett mind az író, mind a műfaj. Most egy másik fantasy szerző kötetét ajánlom figyelmükbe, de csak azért, mert Terry Pratchett megér egy hosszabb misét, azaz bővebb ismertetést (és mert szokni kell ezt a világot…).
Mivel a fantasy blogomban önálló rovatot kapott (Üveghegyen is túl címmel), ebből sejthetik, hogy nem ez lesz az egyetlen általam ajánlott kötet ebben a műfajban. Hosszú könyvtárosi tapasztalatom azt mutatja, hogy korántsem magától értetődő a sci-fi és a fantasy közötti különbség. (Ezúttal is elnézést kérek azoktól, akiknek ez teljesen egyértelmű, de gondoljanak a többiekre is…) Nos, amíg a science-fiction valamikor a távoli – vagy éppen nem olyan távoli – jövőben, az általunk ismert Univerzumban (leginkább a Naprendszerben) játszódik, hősei emberek vagy éppen a harmadik típusú találkozások alanyai; addig a fantasyk helyszíne és ideje egyaránt kitalált. A teret – az embereken kívül – különféle lények népesítik be: trollok, manók, törpék, azaz a természetfelettiek. (Ismerős? Vallják be, hogy azonnal a Gyűrűk ura szereplői jelennek meg lelki szemük előtt. És igen! Tolkien volt a fantasy-irodalom legismertebb mestere.) Hogy ez CSAK mese? Abszolút! De miért is ne szerethetnénk a meséket?! (Ha azt veszem, valamennyi regény CSAK mese; az angolszász meghatározás szerint: fiction, vagyis kitaláció.)
Félre hát az idegenkedéssel, és lássuk az első darabot a Felnőtt Mesebirodalom könyvespolcáról!
Gail Carriger „Lélektelen” című regénye a viktoriánus Angliában játszódik, leginkább Londonban, és – hogy erősítse a korszellemet – maga Viktória királynő is feltűnik a lapokon. Próbálják máris maguk elé vetíteni a miliőt; a macskaköves – vagy éppen döngölt – utcákat, konflisokat, toiletteket és napernyőket (ez utóbbi különösen fontos, mert a Lélektelen a „Napernyő protektorátus” ciklus bevezető darabja!) A hercegek, grófok, szolgák és naplopók között vérfarkasok sétálgatnak; nyugodtan tehetik, hiszen az ő számukra csak a telihold jelent problémát. Vámpírok is megjelennek – érthető okokból – sötétedés után. Sietek mindenkit megnyugtatni: mind a bolyok (ezek a vámpírok családjai), mind a falkák (ezek maguktól értetődnek) egy jól kidolgozott biztonsági protokollt követnek, és semmilyen veszélyt nem jelentenek az emberekre, így egyenrangú polgárai a társadalomnak. Történetünk hősnője Alexia Tarabotti (vén)kisasszony, aki akár Hamupipőke is lehetne, hiszen ő a Loontwill családban, féltestvérei mellett az „éppen-hogy-csak-elviselt”, csakhogy…! Alexia okos, határozott és szókimondó. 
Fikarcnyit sem foglalkozik azzal, sokan furának tartják, és ehhez a jellemhez - a maga olaszos módján – ráadásul igencsak mutatós. És hogy emeljük a tétet: ő természeten túli, azaz lélektelen. Ennek megnyilvánulása az, hogy érintésével képes semlegesíteni mind a vérfarkasokat, mind a vámpírokat. Utóbbiakból sincs sok Londonban, Alexiából – azaz vérszipolyból - viszont csak egyetlen egy. A történetben feltűnik még egy humunculus simulacrum, azaz gólem is, de a szellemekre például már Viktória királynő is csak legyint…
Ha érdeklődésük túlélte ezt a kultúrsokkot, akkor ideje a történettel foglalkozni.
Londonban, és szerte Angliában kóbor vámpírok és farkasemberek tűnnek fel és el – nyomtalanul. De Alexia és a Lord Maccon (a NYIHA, azaz a Természetfelettieket Nyilvántartó Hivatal) alfája a titokzatos események nyomába szegődik. Ki-ki a maga eszközeivel – és kapcsolataival – lát neki a nyomozásnak. Akárcsak egy jó krimiben, itt is sorra kerülnek elő az apró nyomok, melyek majd elvezetnek a végkifejlethez. És – mint minden jó krimiben – itt is veszélybe kerül hőseink élete. A történelem során a tudósok – a szent cél vezérletére – nem egy bűnt követtek el emberi és - esetünkben – természetfeletti életek ellen. És hiába tudjuk, hogy a tudomány áldozatokat követel, valahogy sosem tudunk beletörődni, ha a merényletet kedvenc hőseink ellen szándékoznak elkövetni. Hogy ki a megmentő és ki a megmentett? Maradjunk annyiban, hogy a csapatmunka itt is működik.
Manapság már teljesen bevett, sőt elvárás egy-egy bűnügyi történettől, hogy a detektívek között érzelmi szálak feszüljenek. Nincs is másképp itt sem; és ahogyan élvezzük a kalandos történet csomóinak bontogatását, olyan kedvvel olvashatjuk Alexia és Lord Maccon násztáncának lépéseit is. A kétszáz évnél is idősebb Lord tapasztalatból; Alexia pedig édesapja könyveinek és barátnőjének - a teljesen emberi -, Ivy-nek a segítségével ismerkedik a fortélyokkal, mozdulatokkal és a másik testével. Az alfahím és alfanőstény liezonjának nem mindenki örül, de – ki tudna ekkor erőnek ellenállni! – mindenki beletörődik.
Ha nem rágnánk le egyébként körmeinket a nyomozás bonyodalmait követve, akkor is figyelmükbe ajánlom ennek a szellemek nélküli rendkívül szellemes történetnek egyéb szálait, valamint párbeszédeket, sikamlós, és el/megérthető poénokat, melyek tovább fokozzák az élményt.
Tökéletesen érthető, hogy a szerző tollából ilyen remekmű született, hiszen: „Ms. Carriger azért kezdett írni, hogy feldolgozza a tényt, miszerint egy kitelepült brit és egy javíthatatlan panaszláda nevelte fel az isten háta mögött. Hanyagsága folytán megszerzett pár diplomát. Ezután beutazta Európa történelmi városait, miközben kizárólag a kézitáskájában csempészett teasüteményeken élt. Jelenleg a gyarmatokon éldegél örmény szeretői háremétől körülvéve…” Hát mit is várhatnánk tőle?!
Éppen ilyeneket, pontosabban a folytatásokat. És örömmel jelentem, hogy több év után megjelent a ciklus ötödik darabja! Alig várom, hogy olvashassam! Remélem, Önök is így lesznek ezzel…
