Egy feleséggyilkos menekül 6 éves lányával Réunion szigetén keresztül a csendőrök elől. De vajon, csak előlük?
Hogy az elején kezdjem, békésen indul a nyaralás újabb napja a Bellion család számára: anya és apa napozik, míg kislányuk úszógumival felszerelve pancsol a medencében. Aztán az asszony, Liane felkel, és felmegy a szobájukba – hogy soha többé ne is térjen vissza. Egy óra elmúltával Martial, a férje utána indul, és a recepcióssal nyittatja ki lakosztályuk ajtaját – hiszen az egyetlen kulcs a nőnél van -, amit mindenütt vér borít, de különben teljesen üres. Megy a feljelentés a rendőrségre és megindul a nyomozás. Másnap a férfi is köddé válik kislányával, Sofával egyetemben. Szöknek vagy menekülnek?
Aja Purvi, a saint-paul-i csendőrség kapitányának és a bibliai nevet viselő csendőrnek, Christos Konstantinovnak (akit Prófétának is becéznek) vezetésével elkezdődik a tanuk kikérdezése, majd – miután előkerül Rodin (no, nem a szobrász, hanem a sziget Diogenészének) holtteste a part menti sziklák közül – őrült rohamban állítják fel az úttorlaszokat, és ellenőrzik az áthaladó kocsikat. Szűkül a hurok, zárul a csapda, csakhogy még a természet is a menekülők segítségére siet, hiszen – egyedülálló természeti jelenségként – olyan köd ereszkedik le a tájra, hogy még a kirendelt mesterlövészek sem látnak az orrukig sem. Nem úgy Martial, aki sokkal jobban ismeri a szigetet, mintsem azt egy idelátogató nyaralóról feltételeznénk. Hát persze, hogy ez esetben is vissza kell nyúlni a múlthoz, hogy megtudjuk a jelen cselekedeteinek okát! És nem, nincs igaza Miss Marple-nak, nem csak a pénz lehet gyilkos indulatok mozgatórugója; a bosszú legalább olyan gyakori tényező. Ahogy lassan új tényekkel – és halottakkal - telik meg a történet, úgy jutunk el odáig, hogy egy háromszoros gyilkosnak tűnő férfit már-már mártírnak tartsunk, de mindjárt könnyebb az olvasó dolga, ha rájön, igazából kit is kell félteni. Ám hosszú az út, amin eljutunk odáig.
És ahogy igaz Aja Purvi aranyköpése: „…annyira szükségünk van a bűnösökre, hogy végül gyártunk magunknak..”, úgy igaz az is, hogy egy jó krimiben az utolsó oldalt is el kell olvasni!
A történetet olyan mesterien vezeti a szerző, mintha egy lassan csörgedező patakba lépnénk, de az óceán hulláma dobna partra. Ugyanezt éreztem Michel Bussi előző könyvének, a Fekete vízililiomoknak olvasásakor is, ahol a helyszín a bakancslistás Giverny kert volt. A Monet által megálmodott és megteremtett paradicsom helyét ezúttal Réunion szigete veszi át.
Mishel Bussi valószínűleg nem törekedett arra, hogy szponzori ajánlatot kapjon Réunion valamelyik utazási irodájától. Ahhoz túlságosan mélyre merült a sziget ismertetésében. Irányításával ugyan megismerkedhetünk az édeni környezettel; a kilométereken át húzódó homokos fövennyel, a máig működő vulkánokkal, hamu borította síkságokkal és kívülállók számára rejtett vízesésekkel, apró oázisokkal. Felkerülnek a regény lapjaira az óceán szépséges és veszélyes állatai éppúgy, mint az arborétum különleges fái és virágai, a guáva gyümölcse, amely olyan boldogan és gyorsan szaporodik, hogy már irtani kell. És még a híres-neves dodóról is belefért egy tanulságos tanmese…
Az épített környezet már nem ilyen szerencsés; ha leszámítjuk a sokcsillagos szállodákat vagy a tengerbe futó stéggel rendelkező bungalókat, akkor a helyiek szállásai korántsem ilyen mutatósak. Persze akad néhány kiemelkedő épület, mint például a Notre-Dame-des-Laves és annak híres napernyős Madonnája, aminek komoly szerepe lesz történetünkben is. De mit várjunk egy olyan szigettől, amit csak a 16. század legelején fedeztek fel, és a következő évszázadban kezdtek el kolonializálni?!
A lapokon életre kel a sziget etnikumi sokszínűsége, amely mégis egyfajta harmóniában létezik. Az eddig általuk is ismert afrikaiak, kreolok és meszticek mellett feltűnnek azok a törzsi nevek, melyek az Indiából és Pakisztánból betelepültek ittlétéről vallanak: zuluk és malabárok vagy tamilok, ha éppen úgy tetszik.
Azonban a sziget közlekedése egy merő logisztikai katasztrófa. Képzeljenek el egy 50-szer 70 kilométeres területet, aminek közepét két működő vulkán uralja. Marad a part, meg néhány nehezen járható helyi ösvény, és mindehhez 850 ezer lakos. Franciaország, melynek egyik megyéje ez a sziget, adókedvezményben részesíti azokat a francia nyugdíjasokat, akik az év túlnyomó részét itt töltik, úgyhogy belőlük is akad jónéhány. No, meg a turisták.
Merthogy Réunion legfőbb bevétele a turizmusból származik. És a rumból. Ez utóbbi kiegészülve marihuánával és kokainnal már éppen elég gondot okoz a hatóságoknak. Ehhez még tegyük hozzá a munkanélküliséget, a magas bűnözési rátát, a gyakori – mert hagyományos! - családon belüli erőszakot, és máris meggondoljuk, hogy a következő nyaralásunkat vajon tényleg itt szeretnénk-e tölteni?!
És nyugodtan vehetjük készpénznek a szerző etnikai, geológiai és botanikai leírásait, hiszen Bussi nemcsak a francia könyves toplisták állandó szereplője 2013 óta, de egyben politikai elemző és a Rouen-i egyetem földrajzprofesszora is. Hát így könnyű hitelesnek lenni!
A szigetről elénk táruló gazdagon részletezett kép nemhogy háttérbe szorítaná a sztorit, inkább segít azt még inkább értelmezni. Michel Bussi a jellemeket is finom tollal árnyalja; már-már nőiesen mély érzelmekkel ruházza fel férfi szereplőit. Ezt nem csak Martialnak tartogatja, hanem a mérhetetlenül lusta és cinikus Próféta szkepszisét is sikerül egyetlen csapással porrá őrölnie. Nem véletlenül hagytam a végére ezeket a feminin felhangokat; maga a történet is a legjobb nők által írt nőknek szóló pszichothrilleket idézi: feszült és letehetetlen. És ez a részemről, higgyék el, komoly dicséret!
