Nem is lehetne méltóbb művel befejezni az évet, mint egy olyannal, ami a reneszánsz (de talán az egész művészettörténet) legnagyobb alakját, Leonardo di ser Piero da Vincit állítja története középpontjába, nevezetesen Marco Malvaldi Da Vinci gyilkos találmánya című regényével.
1493-at írunk, és Leonardo Milánóban él, Ludovico Sforza a mecénása, akit nevezzünk inkább Ludovico il Moronak, elhíresült ragadványneve alapján. Ehhez tegyük hozzá, hogy bár a reneszánsz Firenzében született, de Milánóban tejesedett ki, így könnyebb elképzelnünk azt a szellemi energiáktól szikrázó várost és hangulatot, amiből Leonardo is ösztönzést nyer. Elmélyült fémtani kutatásokat végez, hiszen ideje lenne elkészíteni Francesco 
Sforza herceg lovasszobrát, amin több, mint 10 éve dolgozik. De munkája során számos nehézségbe ütközik; többek közt az is akadályozza, hogy Milánó földjébe nem lehet 6 méteres gödröt ásni anélkül, hogy fel ne törne a talajvíz. Márpedig a szobor – legalábbis a ló – tervei szerint ekkora lenne, ráadásul három lábon állna. Ha mindezeket mi is figyelembe vesszük, akkor nem nehéz elképzelni, miért is kísértette a Mestert 17 éven keresztül a bronzló anélkül, hogy valós megoldás született volna. Ellenben született számtalan egyéb rajz, festmény és találmány. (A valóságban 1493-ban készen állt a szobor agyagmodellje. Csakhogy kirobbant a franciákkal vívott háború, az ércből ágyúkat öntöttek és az agyagló a gascogne-i íjászok gyakorlatozásának esett áldoztául. És ehhez még az is hozzátartozik, hogy Leonardo egyetlen szobra sem maradt fenn; talán el sem készült, mint az történt sok-sok tervével is. Ennek oka személyiségében rejlett, amiről olvassák el ezt a cikket: https://korkep.sk/cikkek/mindennapjaink/2019/05/24/figyelemzavaros-es-hiperaktiv-lehetett-leonardo-da-vinci/)
De a lóra visszatérve, Budapesten is megcsodálhattuk, milyen hihetetlen pontos tanulmányokat készített: https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/evszazados-rejtely-5-erv-amellett-hogy-a-budapesti-lovas-leonardo-da-vinci-mestermuve/,
Az igazán megdöbbentő azonban az, amire a minap derítettek fényt korunk tudósai, vagyis hogy Leonardo tervei és számításai pontosak voltak, https://multkor.hu/20100309_leonardo_da_vinci_elkeszithette_volna_a_vilag_legnagyobb_lovasszobrat
Leonardo azonban nem csak ezzel foglalkozott a milánói udvarban; többek között nyugodtan nevezhetjük őt rendezvényszervezőnek, stylistnak és designernek is. A hercegi udvar valamennyi nagyszabású eseményén dolgozott, így például lovagi tornák megrendezésén. Egyik „mellékterméke” például az az aranysisak, amit Ludovico vejének fejére tervezett, és aminek különlegessége az a tartószerkezet volt, ami a fejfedő súlyát az emberi nyakról a ló hátára helyezte át. (Nem csoda hát, ha igen sikeres volt a tornákon az említett vő!) De készültek jelmezek is a Mester tervei alapján, ő maga pedig öltözködésével is hozzájárult e sokszínű szerephez – eseményeink folyamán végig egy rózsaszín ruhát viselt…
De a pompa és csillogás hátterében ott a pénz, és nyugodtan állíthatjuk, hogy mai bankrendszerünk elemei Firenzében és Milánóban születtek ebben a korban, amit – íme bizonyság - tévesen neveznek sötét középkornak.
Történetünk idején két követ érkezik a francia királyi udvartól – minő meglepetés! -, hogy pénzt kérjen Ludovicotól egy Nápoly elleni hadjárathoz. Jó ötletnek tűnik délre terelgetni a franciákat, íly módon Észak-Itáliát tehermentesíteni és békés övezetként megőrizni. A történelem azonban sajnos ennek ellenkezőjét bizonyította: a néhány év múlva ténylegesen bekövetkező háború során a francia zsoldosok mindent elpusztítottak, ami útjukba került; fosztogattak és gyilkoltak, olykor egész falvakat mészároltak le, és sem a háború íratlan szabályait, sem a határokat nem tartották tiszteletben. (Hogy erre van példa jócskán a történelemben? Nem hiába mondják, csak ismétli önmagát…) De – mint mondtam – erre csak néhány év múlva kerül majd sor. Most éppen ki kell deríteni, miféle rejtélyes betegségben hunyt el az a fiatal férfi, akit a kastély udvarában találtak? És egyáltalán ki ő? Miután a járványoktól rettegő udvari asztrológus (bizony, ő is tudós ember volt, még akkor is, ha tudását csak a csillagokból merítette…) természetes halált állapít meg, Ludovico kikéri Leonardo véleményét is. Ez mindkettejük számára jó üzlet, hiszen Milánó ura megtudhatja az igazat, a Mester pedig szert tehet egy férfitestre, amit az egyház kiátkozása 
nélkül boncolhat fel. Kutakodása egyrészt örömteli eredménnyel jár, hiszen nem fenyegeti járvány Milánót (akkor még nem…), másrészt aggodalomra ad okot, hiszen a halott férfiban Leonardo felismeri egy régi tanítványát, akit azért menesztett, mert pénzhamisításon kapta. Ha most is ez van a dolog hátterében, akkor nagyobb a baj, hisz Milánó legfőbb ereje tőkéjében rejlik. Ha ezt veszély fenyegeti, akkor az egész városállamot is. De nemhiába tartották (és tartják) Leonardot minden idők legműveltebb emberének, a Mester fényt derít a titkokra, leleplezi és meghiúsítja a tervezett összeesküvést. Mindeközben gondolkodik, filozofál, szemlél, tanulmányoz és tervez. Gondolatait naplója is őrzi, ami nem véletlenül kelti fel a franciák érdeklődését, de ebben csak annyit érnek el, hogy hozzásegítik őt a Vitrivius-tanulmány elkészítéséhez: https://hu.wikipedia.org/wiki/Vitruvius-tanulm%C3%A1ny – már ha hihetünk a szerzőnek.
Hölgyeim, bizony nélkülünk unalmasabb lenne az élet, no meg logikátlanabb is, így itt is felsejlik néhány női alak. Minden sikeres férfi mögött egy okos nő áll, és ez a tétel újra bizonyítást nyer. Mert ha nem is a kissé butácska és nagyon féltékeny feleség, Beatrice d’Este irányítja Ludovico gondolatait, akkor teszi ezt a hajdani kegyencnő, Cecilia Gallerani, aki van annyira okos, hogy Leonardo bizalmát is bírja. Az ő kettősük verhetetlen a rejtély megoldásában.
Gondosan megkoreografált párbeszédek, néhány, valóban a Mesternek tulajdonított magvas gondolat, pergő cselekményleírás és pikírt, amolyan huszonegyedik századi stílusú be(le)szólós megjegyzés remekül összeszerkesztett elegye ez az élvezetes olvasmány.
És most következzen – szokásos - hibajegyzékem. Mert bizony Marco Malvaldinak is sikerült néhány hibát vétenie. De nemcsak neki, hanem a lektornak és a szerkesztőnek is.
Mindjárt az elején kissé túlzónak tartom a szereplők felsorolását kilenc oldalon keresztül. Ez egy dráma esetében ugyan nagyon hasznos tud lenni, de itt felesleges, hiszen a regényben tökéletesen azonosítható valamennyi figura, és nem olyan nagy a terjedelem (kb. 370 nagybetűs oldal!), hogy elvesszünk a sokaságban. Hiteltelenséggel, történelemhamisítással nem vádolom, hiszen jócskán akad még kérdőjel a reneszánsz feltárásában, és nem is várok el teljes pontosságot egy vegyésztől - hiszen ez Marco Malvaldi foglalkozása -, amihez képest derekasan beleásta magát a kortörténeti anyagokba! Mondhatnám: vele igazán meg vagyok elégedve. Más kérdés, hogy a regénybe sűrűn beletűzött, nagyonis huszonegyedik századi megjegyzései – legyenek azok bármely elmések, szellemesek is! – semmilyen módon nem különülnek el a cselekménytől. Hogy apróbetűt alkalmaztam volna, ahogyan ez megszokott, vagy egyéb módon különítettem volna el ezeket, nem tudom, de ez nem is az én dolgom lett volna. A másik zavaró körülmény, hogy sokszor egybefolynak a különböző szereplők jelenetei. Ez a hiba minimális tördelési korrekcióval kiküszöbölhető lett volna.
És következzen az, amivel kezdhettem volna, ha nem vagyok annyira elégedett magával a művel: ez pedig a cím magyar fordítása. Lehet, hogy úgy okoskodott a fordító vagy a kiadó, hogy két évvel a Mester halálának 500. évfordulója után már nem veszik meg annyian a róla szóló kötetet, csak ha valami ütős címen árulják. Az eredeti, La misura dell’uomo vagyis tükörfordításban Az ember mértéke talán valóban inkább a vájtfülűek és művészeti érdeklődésűek számára jelenthetett volna mézesmadzagot. De ez, a Da Vinci gyilkos találmánya kifejezetten megtévesztő. Sőt! A Mester és a magam nevében kikérem magunknak, hiszen a világon számos (inkább számtalan!) olyan tárgy létezik, amit – bár nem ebből a célból alkották meg, mégis gyilkolásra használnak egyesek. De ilyen az emberi gonoszság, a legártatlanabb, jó szándékkal és segítő céllal létrehozott találmányból is képes fegyvert készíteni. Akkor már inkább maradjunk a francia címfordításnál: Le cheval des Sforza, azaz a Sforzák lova sokkal inkább megfelelt volna a kötet szándékának és lényegének.
A kritikai megjegyzéseken túl - addig is, míg ténylegesen kézbe foghatják -, ajánlom ezt a regényt mindazoknak, akik szeretik az eseményeket a maguk sokszínűségében szemlélni, és ez a könyv igazán bőséggel nyújt inspirációt a történéseken jóval túlmutató széleskörű böngészéshez.
