Történetünk, vagyis Edward Dolnick A képhamisító című könyvének hőse ezúttal egy középszerű festő, Han Van Meegeren, aki ugyan büszke lehetne arra, hogy egy képe, egy Disney-szemű őzike minden holland család otthonában megtalálható, de a többi művét a kritika és a kortársak nem tartják többnek, mint magazinillusztrációnak. Ezt figyelmen kívül hagyja a nagypolgári elit, és hősünk kedvelt portréfestői minőségében tisztes gazdagságra tesz szert. Tud is vele mit kezdeni, igazán hedonista életet él; kedveli a hölgyeket, az italt valamint a kábítószereket. Azonban sértettsége nem hagy alább, így elhatározza, hogy ő bizony bebizonyítja az ellenséges művészvilágnak, hogy valóban tehetséges. Bosszúja megvalósításához az egyik legnagyobbnak tartott flamand festőt kísérli meg hamisítani. 

Nem véletlen, hogy a delfti Jan Vermeert annyira kedvelték a hollandok, hiszen képei olyan békét és nyugalmat sugároztak, ami bizony nagyon hiányzott mindenki számára ebben a felbolydult világban, amikor a kapuk előtt ezúttal nem Hannibál hordái, hanem Hitler seregei álltak. Hogy az "aranykor" festészetének toplistáján hányadik helyen is áll Vermeer, azt nem az én tisztem eldönteni. A kérdés jelen esetben inkább az, hogy miért éppen őt célozta meg Van Meegeren? A válasz – viszonylag – egyszerű. Egyrészt ő - mint már említettem - a hollandok szívéhez nagyon közel áll, másrészt kevés képe ismert, harmadrészt kellően hiányos az életrajza ahhoz, hogy olyan lyukakat találjunk benne, amit érdemes lehet betömni. Itt álljunk is meg egy pillanatra, és tekintsünk be a mester műtermébe: https://hu.wikipedia.org/wiki/Jan_Vermeer_van_Delft , de ki ne hagyjuk az oldal utolsó linkjét, ahol kérdéses képeit is láthatjuk. Vagy olvassunk róla egy kis érdekességet: https://mult-kor.hu/kiderult-hogy-johannes-vermeer-megsem-volt-egy-elszigetelt-zseni-20170222

Van Meegeren Dél-Franciaországi otthonában komoly kísérletezésbe kezd; meg kell találnia azt a festéket, ami ellenáll a vegyszeres vizsgálatoknak, a víz- és alkoholtesztnek. Évekig dolgozik, míg rákacsint a szerencse, hisz segítségére siet a kor legfrissebb találmánya: a bakelit, ami kiválóan imitálja a 17. század festékeit.

Ha portrét vagy szobabelsőt festene – ami a hajdani művész kedvelt témája volt -, nem keltene akkora érdeklődést, mint egy bibliai jelenet, így megfesti a Krisztus Emmauszbant. (Ne lepődjenek meg, ha a források más és más címet adnak a képnek; ez történt Vermeerrel is, ugyanis ő a képeinek egyáltalán nem adott címet.) Már nem is kell más, mint egy jó kis kerettörténet (ezt könnyen lehetett kreálni a menekülők számlájára!), egy kellően megbízható, makulátlan hátterű és megtéveszthető közvetítő, valamint egy nagynevű szakértő.

A szakértőkről tudnunk kell, hogy inkább hisznek saját csalhatatlan szemüknek, mint holmi vegyi eljárásoknak, és ha már letették a voksot egy álláspont mellett, azt tűzön-vízen, vagyis tudományos cikkeken és személyes vitákon keresztül is képesek megvédeni. Ugyan ki ne hinne nekik? És ha valaki egész életében arra vágyott, hogy „találjon” egy eredeti Vermeert, és mutatnak neki egy képet, azzal, hogy lehet, hogy ezt a mester festette, akkor teljes mellszélességgel, minden szakmaiságával és magabiztosságával azt fogja mondani: „Ez egy Vermeer!” A Krisztus Emmauszban olyan, mint egy önmagát beteljesítő jóslat: hisznek a létezésében, tehát elő is kerül. Innentől megy minden, mint a karikacsapás. Gyűjtők, iparmágnások, múzeumok és diktátorok vetélkednek a képért, vagyis inkább a képekért, mert „ha lúd, legyen kövér” alapon Van Meegeren fest még további ötöt.

Hogy senkinek fel sem tűnik, hogy ezek csúnyák, és fasorban sincsenek az „aranykor” mesterműveivel? Hogy nem furcsállja senki, hogy kerül elő ilyen hirtelen ennyi remekmű egy olyan festőtől, aki közismerten kevés képet alkotott?

A magyarázathoz ismernünk kell a kort és szereplőit, és a szerző pontosan ezt teszi: körültekintően a kezünkbe ad mindent, hogy megalkothassuk saját véleményünket. Edward Dolnick elképesztő mennyiségű információt tálal fel, és mindezt úgy, mintha egy nívós pletykalapot adna a kezünkbe. Stílusa olyan, mint egy igazán remek tanáré: szórakoztatva oktat. Megmosolyogtató, bár korántsem tréfás történeteket közöl többek közt a szakértők egymás közötti rivalizálásáról, Hitler és Göring képháborújáról, vagy éppen az amerikai műkincsvadászok szerencséjéről. "Támasztékként" feldolgoz 10 oldalt betöltő szakirodalmat, kiegészíti 33 oldalnyi jegyzettel, és akkor még nem is beszéltem az oldalakon megjelenő megjegyzésekről! Egyszóval alapos és remek munkát végez.

Ha bármelyik böngészőbe beírjuk a „festményhamisítás” kifejezést, az első öt találatban bizonyosan meg fog jelenni Van Meegeren neve, de hogy kicsit árnyaljam a róla rajzolt portrét, álljon itt még két érdekes link:

• https://index.hu/tudomany/til/2017/06/04/a_hamisito_akibol_nemzeti_hos_lett/
• https://kepmas.hu/hu/hazaarulo-vagy-zseni-hamisito-akit-hamisitottak

 Ha esetleg Önöknek is kedvük szottyant belekóstolni ebbe az izgalmas mesterségbe, akkor íme egy

Gyorstalpaló kezdő hamisítók számára - a Meegeren sztori alapján

1. Kezdjük tevékenységünket a művész kiválasztásával. Kisebb mesterekkel induljunk, ezeknek – talán – nem járnak majd annyira utána. Legyen kellően homályos vagy hiányos az életrajz is, hogy bele lehessen illeszteni az elkészült darabot.
2. Ha megtaláltuk a megfelelő személyt, akkor lássunk hozzá az anyagok beszerzéséhez. Először is kell egy vászon. Járjuk végig a – minél eldugottabb régiségkereskedéseket (vagy reménytkeltő padlásokat), itt találhatunk olyan rossz állapotú, ám korabeli festményt, amit alapul vehetünk. Erről gondosan el kell tüntetni az eredeti képet, hogy a röntgen ne találjon alul semmit.
3. Még mindig anyagokat keresünk, ugyanis a kellően korhű képhez kellően korhű dokumentáció is szükségeltetik; vagyis keressünk olyan papírokat, amikre majd egy-egy levél, megrendelő vagy éppen eladásról tanúskodó számla kerül majd. Ilyenekért semmiképp sem a Széchenyi Könyvtárba menjünk, antikváriumok polcain akadhatnak megfelelő darabok. Mindegy a nyelv, hiszen csak egy - vagy inkább több - üres lapra van szükségünk, abból meg akad a legegyszerűbb kiadványban is. Amennyiben megelégszünk azzal, hogy nem festményt, csupán rajzot hamisítunk, akkor az előzőkben említett "vadászat" lényegesen leegyszerűsíthető!
4. Már majdnem hozzá is láthatunk a munkához, de előbb tanulmányozzuk a festő által használt festékeket. Mert bizony nem mindegy például, hogy használták-e azt a színt az adott korban, vagy mit kevertek a színezékhez, hogy elérjék a megfelelő hatást.
5. Most jön a zsenialitás! Tanulmányozzuk gondosan a kiválasztott művész képeit, keressünk gyakrabban felbukkanó részleteket, illetve vegyük szemügyre, milyen témákat választott (ha sosem festett mondjuk csendéletet, akkor mi se ezt célozzuk be…). Ne másoljuk le valamelyik művét (arra még a művészpalánták is képesek), hanem alkossunk újat, amiről azt mondhatják majd, hogy „ez tényleg ő, de mennyire más, mint a többi!” Ha már kellően birtokában vagyunk a megfelelő tudásnak és tehetségnek, tudjuk, milyen lesz a készülő mű, akkor már indulhat is a festés.
6. Ha ezzel is elkészültünk, gondosan vizsgáljuk meg elkészült képünket, ugyanis lehet, hogy ekkor láttuk utoljára, mert következik az „öregítés” kockázatos folyamata. Ahhoz hogy a vásznon megjelenő megfelelő méretű és formájú repedéseket elő tudjuk állítani, nagy valószínűséggel meg kell sütni a képünket, azaz hőhatásnak kell alávetni. Szóval, csak óvatosan; ha például furcsa szagok terjengenek a konyhában, vagy bekapcsol a tűzjelző, azonnal vegyük ki a sütőből az alkotást, és reménykedjünk, hogy nem késtünk el ezzel.
7. Ha idáig minden buktatót szerencsésen vettünk, akkor következik a balekok kiválasztása; ugyanis kell legalább egy szakértő, aki elhiszi mindazt a történetet, amit a kép hátteréhez kreáltunk, és nem veszi észre, hogy hamisítvánnyal van dolga, na, meg szükségünk van egy kellően lelkes, és még annál is pénzesebb vevőre. Az ő esetében lényeges, hogy nagyon akarja a festményt, és vágyainak beteljesítéséhez mindent – de legfőképp a józan eszét! – félredobjon.

Nem is olyan bonyolult, ugye?

És persze miért éppen én vonjam kétségbe, hogy akad még fel nem lelt Vermeer festmény valahol…

Ám ha esetleg arra a következtetésre jutnának, hogy Van Meegeren halálával leáldozott a hamisítók és hamisítások aranykora, akkor még nézzenek bele ezekbe is:

• https://mult-kor.hu/20101122_modigliani_eredeti_vagy_hamis
• https://www.sleek-mag.com/article/art-forgers