Gondolhattam volna úgy is, hogy a Könyvtárosok napjára lepem meg magamat egy könyvborítóval, de az igazság az, hogy már Húsvét előtt megszületett az ötlet, csak a megvalósítás késett kicsit (ugyanis átmenetileg összevesztünk, én és a varrógép…). Az pedig, hogy mindezt Önökkel is meg fogom osztani, túl későn jutott eszembe, és az első darabom már – remélem – használatban is van. 

Ha Önöknek is azonnal a szeptember eleji kötelező tankönyvcsomagolás jut az eszükbe, akkor most igyekezzenek erről sürgősen megfeledkezni. Tudom ugyan, hogy ez lehetett volna egy jópofa anya-gyermek (apát meg sem említem…) program, de ritkán sikerült ilyenre. Inkább az „essünk már túl rajta”-érzet maradt meg bennem. És ne is beszéljünk azokról a rettenetes nylon borzalmakról és az indigó-kék papírról! Remélem, senkinek nem jut eszébe, hogy ezeket a retró jegyében visszahozza!

Mielőtt azt kérdeznék: „ugyan kinek van erre ideje?”, inkább azt fontolják meg: ki örülne ennek? És ha már tudják, kinek tudnának ezzel örömöt okozni, akkor már csak egy lépés, hogy találjanak időt az elkészítéséhez.

Hogy kicsit ennek a használati tárgynak a történetébe bepillantsak, igénybe vettem jó barátom, a Wiki segítségét, „aki” ezúttal nem volt túl készséges. Hiába pötyögtem be a „könyvborítót” magyarul vagy angolul, csak a hagyományos borítókkal volt hajlandó foglalkozni. Itt egy jól sikerült, és főleg látványos összefoglaló: www.grapheine.com/en/history-of-graphic-design/history-of-book-covers-1

Na, de én nem erre gondoltam, hanem azokra a kézműves remekekre, amit egyik barátnő ajándékoz a másiknak. Ennek a történetét viszont nekem kell kitalálnom.

Kezdem is! A könyvborító készítés akkor született meg, amikor elterjed a hölgyek körében az olvasás. Rózsaszín leányszobák és főúri szalonok kísérője volt egykor. Hiszen ezt is lehetett hímezgetni, díszítgetni, és abban biztos lehetett az ajándékozó, hogy használatban is lesz, hiszen a könyv – akkor még – érték volt! Érték, amire vigyázni kellett. Kézzel készíteni nem is volt egyszerű, de a varrásnak már hagyománya volt, ahogy az ajándékozásnak is. Az egész folyamat tipikusan női mivoltot feltételezett, hiszen az urak sem nem varrogattak, sem nem… Na, jó! Olvasni ők is olvastak. Sőt, gyanítom többet, mint a maiak.(Persze, tisztelet a kivételkenek.) Szinte minden családban fellelhető ma is egy-egy míves darab; a bőr, a posztó tartósabb, mint a ma elterjedt anyagok többsége. Hogy használják-e, abban nem vagyok biztos. Inkább olyan nagy becsben tartott tárgyak ezek, amiket azért becsülünk, mert szerettük vagy - a hagyomány alapján – tiszteltük a készítőjét.

A varrógép hatalomátvételével a gyártási idő lecsökkent egy-két órára. Ennyit viszont nyugodt szívvel szánhatunk egy ajándék elkészítésére.

Ezúttal is a készítés során szerzett tapasztalataimat osztom meg Önökkel.

Amire senki nem gondol az az, hogy az anyagválasztás fogja elvenni a legtöbb időt. Merthogy jó esetben kétféle, egymással harmonizáló anyagra lesz szükségünk. Ha tovább bonyolítjuk a dolgot, akkor még a „gerinc” is kíván egyet. Aztán ne is beszéljünk a díszítésről! Szóval, ha nem akarnak tekintélyes összeget hagyni a textilboltban, akkor elő a fiókokban, szekrényekben megbúvó felesleges darabokkal! Persze, nem beszélem le Önöket a vásárlásról sem, hiszen annyi csodás anyag fogja magát kelletni. Ha eleve tetszik az anyag mintázata, akkor kevesebbet kell foglalkozni a díszítéssel, hiszen az már magáért beszél. Akkor csak a minőségre kell odafigyelni: karton javaslok, mert az nem fogja „kéretni magát”. Viszont közbélésre mindenképpen szükségünk lesz, hiszen kell a tartás!

Amennyiben mégis saját ruhásszekrényünk mellett döntünk, akkor is fognak érni meglepetések; hiába, a felejtés sokat segít a felfedezésben!

Hosszas kutakodás vagy - ugyancsak hosszas - vásárolgatás után nekiláthatunk a szabásnak. A méreteket és a kivitelezés folyamatát a Praktika Varrás 2021/2-es számából merítettem. Ha esetleg nem lenne elképzelésük a cicomához, akkor nézzenek körül a Pinteresten, és garantáltan nem maradnak ötlet(ek) nélkül!

Egy átlagos könyv kicsit kisebb, mint egy félbehajtott A/4-es lap, így nyugodtan kalkulálhatunk ezzel. Vagyis az alapunk 34x24 centis. Ebből kettőre lesz szükségünk, azaz háromra, mert kell egy ugyanilyen a közbélésből is.

Szükség van még két fülre (vagy mondjunk bújtatót), ezek 24x20 centisek. Innentől kezdve már Önökön múlik, hogyan díszítik művüket, és ehhez mit használnak még fel.

A következő – és nagyon fontos! – lépés a vasalás. Nem tartozik kedvenc házimunkáim közé, de ez esetben nagyon megkönnyíti majd munkánkat, ha rendesen „beállítjuk” az anyagot (nem is beszélve a közbélésről, ami ugyebár bevasalható). A bújtatót félbehajtva a színén vasaljuk le, és már mehet is a varrógép alá, mert a hajtott szélt le is kell tűzni. Azonban (bár nem úgy látszik…) túl vagyunk a nehezén, a varrás már csak a hab a tortán.

Az alapot vegyék gondozásba, méghozzá teljesen készüljön el, mert ennek módosítására már nem lesz lehetőség – legalábbis szépséghibák nélkül. Viszont óva intek mindenkit attól, hogy túlcizellálja ezt a darabot, különben úgy fog járni, mint a nagymama öröksége, azaz ott fog porosodni egy fiók mélyén, mert senki sem meri használni, hiszen akkor tönkremehet…

Újabb fontos művelet következik: az egymásrapakolás. Feldíszített alapunkat tegyük alulra színével felfelé. Erre jönnek a bújtatók, méghozzá úgy, hogy a levarrott oldal kerüljön befelé. Végezetül a bélést helyezzék rá, ezúttal fonákjával fölfelé.

Az egyik rövidebb oldal kétharmadánál kezdjük varrni, és szépen menjünk körbe, kihagyva az utolsó kétharmadot, azaz a fordítónyílást. Az eredeti leírás 1 centis varrásszélt határoz meg, de én mindig a talpszélességet követem.

Utolsó ELŐTTI mozzanat a kifordítás. Kérem, ne ijedjenek meg, ha valami félremegy, mert ezt is el lehet rontani (nekem persze sikerült!), akkor tűrjék vissza és kezdjék előlről mielőtt nekiállnának fejteni. Ha ez is sikerült, akkor már csak a színén egy keskeny varrás vár ránk – tényleg legyen keskeny, mert a könyv nem fog összemenni! Ha még egy könyvjelzővel is próbálkozunk, azt az összepakolásnál illesszük a helyére, vagy mehet a díszítő(körbe)varrásba is, amivel a fordítónyílást is  bevarrjuk.

Már megint nem sikerült csak egyetlen darabot készítenem. Hiába, alkotás (pontosabban kutakodás) közben születnek az új ötletek. Attól viszont nem tartok, hogy túltelítődik a felvevőpiac; azt az ominózus első példányt például boldogan fogadta a könyvtárral együtt „megörökölt” drága barátnőm, akiről tudtam, hogy még a papírkötést is leveszi a könyvtári könyvekről, és átcsomagolja őket, nehogy bajuk essen. Ám ahhoz, hogy egy ilyet egy mai fiatal lány (mondhatnám: Y generációs) is felvállaljon, na, ahhoz aztán már kell a finesz!

Erre a kockásra anyagra azért esett a választásom, mert eredeti funkciójában egy javíthatatlanul fodros blúz volt. Itt ezt először sürgősen levágtam, aztán persze vissza is varrtam. Éppen annyira lett vintage hatású, amennyit még éppen elviselek.

Ennek a darabnak viszont egy régi indiai ing esett áldozatául. A díszítéssel nem foglalkoztam; engedtem érvényesülni az eredeti mintát, így tisztelegve eredeti készítői előtt.

Így végzetül had’ osszam meg Önökkel a varrás alapigazságát: „A jó varrónő nemcsak varr, hanem fejt is.” Ebből is látszik, hogy elkövettem olyan hibákat, amik ez utóbbit generálták. Hiába, a tökéletességre csak törekedni lehet, de minden kis hibánk mi magunk vagyunk, ettől lesz minden darab egyedi és megismételhetetlen.