Meséből vált – majdnem – ismeretterjesztő irodalommá Erica Baumeister Illatok őrzője című regénye, amelyben egy különleges képességgel megáldott fiatal lány keresi múltját és önmagát.  

Egy távoli, csónakkal is alig megközelíthető apró szigeten élt kettesben egy apa a lányával, a kicsi Emmeline-nal. A lányka az ott töltött évek alatt megtanulta, mennyi élelmet kínál a sziget: begyűjtötték a fák tövén élő gombákat, a vadon termő gyümölcsöket, a homokos parton rákokat és kagylókat kerestek, és ezeket eltették télire, hogy legyen elegendő ennivaló a zord és fagyos hónapok alatt. Olykor-olykor sellők tették le ajándékaikat: hoztak lisztet és élesztőt, és néhány alapvető élelmiszert, sőt, egyszer egy kecskét is. Így éldegéltek kettesben, nyugalmukat semmi sem zavarta meg. Az apa maga tanítgatta lányát mindenre, de legfőképpen arra, hogyan fejlesztheti szaglását. Néha elővett egy furcsa kis szerkezetet, és „fényképet” készített arról az illatról, ami épen akkor belengte otthonukat, a kunyhót. Ezeket a papírokon megörökített illatemlékeket aztán kis üvegekbe tette, és viasszal zárta le. A hosszú téli napokon néha elővettek egy-egy üvegcsét, felnyitották, hogy újra érezhessék a nyári megelégedettséget. De egy idő után a papírokon nem volt semmi, így az apa meggyújtotta őket, és – láss csodát! – amint elszállt a füst, a helyét elfoglalta a régen megörökített illat. De ez csak néhány percig tartott, mint ahogy nem tartott sokáig ez az idilli élet sem: egy medve úszott át a szigetre, és tönkretett mindent, ami útjába került, felzabálta tartalékaikat, és megölte a kecskét is. Semmi másuk nem maradt, mint az üvegcsék, amit haragjában, hogy semmire sem jók, a lány egyiket a másik után a hullámok közé hajított. Az édesapa utánuk ugrott, és beleveszett a háborgó tengerbe. Néhány nap múlva kis hajó kötött ki a szigeten, és a hajós magával vitte Emmeline-t a szárazföldre.

A történet eddig akár egy újonnan felfedezett Andersen mese is lehetne, de ez a regény – ugyan fikció, de - egyáltalán nem mese. És nem is a távoli múltban játszódik, hanem a 21. század elején, vagyis napjainkban. Innen már sejthető, hogy Emmeline-nak a modern kor minden vívmányával, és a közösségi lét evilági kuszaságával és visszásságaival is szembesülnie kell új otthonában. Bár örökbefogadó szülei mindennél jobban szeretik őt, egy idő után, az iskolai számítógépen elkezd kutakodni valódi szülei után. Kiindulópontja a rendkívüli szaglás, egy, az apja meséiből gyakran hallott név, és a különleges illatfényképezőgép. Az iskolában furcsasága miatt természetesen kiközösítik, Miss Röfinek csúfolják, és egyetlen osztálytársa áll csak ki mellette: Fisher, aki szintén különc. A két fiatal együtt tervezgeti közös jövőjüket, ám a fiú egy nap se szó, se beszéd, eltűnik.

Itt elengedem az Önök és Emmeline kezét. Ha meghoztam a kedvüket, akkor keressék vele együtt Fishert és az édesanyját, és tanúi lesznek annak is, hogyan találja meg a lány saját és szülei múltját, és ezáltal önmagát.

Bár a történet magával ragadó, és kellően cselekményes is, ami a regényben teljesen megfogott, az nem más, mint az alapvetés, hogy az illatok milyen fontos szerepet töltenek be az életünkben. Nem tudom, hogy az orr érzékenysége örökölhető-e, vagy ez egy genetikától független adottság, vagy, hogy fejleszthető-e, de az biztos, hogy közérzetünkben nagy szerepet játszik. Mindenkinél más és más az az illat, ami örömmel vagy megelégedéssel tölti el; rám például a víz illatai vannak nagy hatással, és ebbe beletartozik a poshadt és állott szag is (talán azért, mert gyerekkori emlékeket idéz, talán azért, mert Vízöntő vagyok…). Mondanom sem kell - hiszen még a nyelvünk is megkülönbözteti a kellemest a kellemetlentől -, hogy ez utóbbi nem érint kedvezően. De az illatok általában nem állnak önmagukban, és a különbözőek keverésén már az Ókor óta kísérletezik az ember, így növelve hatásukat szaglószerünkre, és ezen túl érzeteinkre, érzelmeinkre is. És ebben rejlik az igazi varázslat: milyen illatokat házasítunk össze, és milyen arányban, valamint az: milyen hatást akarunk elérni velük?  A szerző még egy minikurzust is beiktat számunkra; megismertet az illatok kategorizálásával. Ettől persze senki sem lesz képes felidézni egy varázslatos múltbeli pillanat összetett illatemlékét, de a dolog nehézségéről legalább lesz némi sejtésünk.

Mindig is sajnáltam azokat, akik gyengén vagy egyáltalán nem éreznek illatokat, mert olyan élmény marad ki hiányuk okán az életükből, ami semmi mással nem pótolható. Jobb szót nem tudtunk megalkotni, így a „szaglásképtelenséget” illatvakságnak nevezzük, de használhatjuk a latin megfelelőt is: ez az anosmia. Szaglószervünk csökkenő képessége a Covid alatt vált mindennapossá, hiszen ezzel azonosítottuk a vírus jelenlétét szervezetünkben. Abban megegyezik a vaksággal, hogy hiánya csak elvesztése után válik valóban fájdalmassá. (Ebben a cikkben hosszabban is olvashatnak róla: https://www.travelo.hu/medspa/20220227-anozmia-orr-vaksaga-koronavirus-odafigyeles-dietetikus.html) Mint azt megtudtam, orrunk is „öregszik”, a kor előrehaladtával egyre inkább érzéketlenné válik. Úgyhogy Hölgyeim, élvezzék az illatokat, amíg csak tehetik!