A szabadban töltött balzsamos estéknek sajnos erre az évre már búcsút mondhatunk. Éppen ezért jött jókor Julia Kelly és Az utolsó kert Angliában, mert ezzel a regénnyel még visszaidézhettem a nyári természet bujaságát, de abban is segített, hogy vegyem észre mindazt a szépséget, amivel az ősz próbál vigasztalni.
Kevés olyan embert (nőt és férfit egyaránt) ismerek, aki ne törekedne valamilyen kert létrehozására; legyen az akár egy erkélyen meghúzódó néhány cserépnyi, vagy egy több hektárnyi területet megmozgató hatalmas beültetési vállalkozás. És ha olyan mintát keresünk, ami ihletet adhat, akkor ne is menjünk tovább az angol kerteknél. Mindig is a kedvencem volt a tájképi vagy angolkert, ahol a természet szolgáltatta a modellt, és – lévén „ő” erről híres – nyomokban sem találni szabályosságot, vagyis felejtsük el az ágyásokat, és a vonalzóval megrajzolt utakat; legyen a hatás olyan spontán, mintha maga az őstermészet alkotta volna.
Azt azért a legnagyobb sajnálattal kell tudomásul vennünk, hogy mi itt, a Kárpát-medence ölelésében ne is álmodjunk arról a vadonszerű kialakításról, ami az angoloknak magától értetődik: azt a csapadékmennyiséget és páratartalmat, ami nekik megadatott, nekünk nélkülöznünk kell. (És itt most nem szeretnék a klímaváltozással foglalkozni, de aki kertet tervez, annak bizony ezzel is számolnia kell!!)
Egy magára valamit is adó angol birtokos nemcsak az épületekkel foglalkozott, hanem a környezettel is; ha mást nem, egy fűszerkertet biztosan kialakított, és hogy rózsákat ültetett ide-oda, abban biztosak lehetünk. De a legtöbben ennél sokkal többre vágytak, és meg is valósították elképzelésüket. Julia Kellyt a Chipping Campdenben található Hidcote udvarház ihlette meg. Hogy nem véletlenül, arra szolgáljon bizonyítékul ez a link: https://www.greatbritishgardens.co.uk/gloucestershire/item/hidcote-manor-gardens.html Nézzék végig, érdemes!
Mint ahogy abban az irányban sem árt kutakodni, hogy Angliában a kerttervező szerepét bizony gyakran osztották hölgyekre. Közülük Kitty lloyd-Jones volt az egyik, és munkásságáról mind a mai napig tanúskodnak alkotásai: https://www.nationaltrust.org.uk/upton-house-and-gardens/features/kitty-lloyd-jones-at-upton-house-and-garden Róla, valamint kor- és pályatársnőiről mintázta Venetia Smith alakját a szerző.
Ezek után borzasztóan fájlalom, hogy nálunk inkább a francia módi dívott, pedig akadnak (akár még felújításra várók is) olyan kisebb kastélyok Magyarországon, amiket csak angolkerttel tudok elképzelni. És remélem, ha valakinek lesz annyi pénze, hogy felújítsa az épületeteket, akkor arra is lesz gondja, hogy a kerteket restaurálják.
De rátérek a regény történéseire, melyek három idősíkban játszódnak: 1907-ben, a kert (pontosabban kertek) születésének idején, 1944-ben, amikor az ominózus, Angliát sem kímélő II. világháború dúlt, és napjainkban, vagyis 2021-ben.
A helyszín mindhárom esetben a Warwickshire-ben (ebben a „nem-nagyvárosi és ceremoniális” megyében) található Highbury House, amit ugyan a szerző kicsit „kiegészített”, de eredetiben is nagyon mutatós: https://chamberlainhighburytrust.co.uk/news/highburys-garden/
Ide érkezik meg a huszadik század első évtizedének vége felé egy hideg februári napon Venetia Smith, aki azt a megbízást kapja, hogy alkosson meg egy olyan elegáns és ambiciózus kertet, ami hűen tükrözi Highbury House tulajdonosainak társadalmi rangját. Venetia aki már letett valamit eddig is az asztalra eltökéli, hogy ez lesz a legjobb munkája, és alapból nem egyetlen kertet tervez, hanem „szobákat” alakít ki, és ahogyan a szobák más és más funkciót töltenek be, úgy változik majd az egyes kerti helyiségek szerepe, atmoszférája és hangulata is. Az első – természetesen – egy teakert lesz, hogy a hölgyek méltó környezetben fogyaszthassák el italukat, aztán következik a szerelmesek kertje, a gyerekkert, a menyasszony kertje, a vízikert, a költők kertje, a szoborkert és végezetül a télikert. Ezeket levendulasövény választja el a kerengőtől, ami elvezet a birtok természetes tavához. És ki ne hagyjam a konyha- és fűszerkertet, ami a háztartás friss élelemmel való ellátásának biztosítéka. A projekt kellőképpen igazodik a megrendelők elképzeléseihez, és ráadásul figyelembe veszi és felhasználja azok gyűjteményének darabjait is. Már csak annyi Venetia feladata, hogy a háziasszony bátyja által nemesített és termesztett rózsafajtáknak is helyet találjon…
A kerttervező által megálmodott és kertészek által karbantartott csodának 1944-re már csak nyomai maradnak. Azaz nemhogy kevés, hanem inkább túl sok maradt a hajdani elképzelésekből, ugyanis megfelelő gondoskodás hiányában a kertek bizony elvadultak. De különben sem azokat az időket írjuk, amikor bárkinek is a legfontosabb teendője a kertészkedés lenne! Anglia már megszokta, hogy a háború mindent megváltoztat. A férfiak mennek a harctérre, az asszonyok pedig vagy a légierőnél szolgálnak, vagy ápolónőként tevékenykednek, de akadnak olyanok is, akik a hátországban az élelmezésről gondoskodnak, etetik az éhező Angliát, vagyis földművelőként dolgoznak még akkor is, ha ezt eddig sosem csinálták. Az épületeket pedig elrekvirálják, és különbözőképpen hasznosítják: az egyik kastélyból kórház lesz, a másikból átmeneti szállás a frontra indulóknak, a harmadikból pedig iskola azon gyermekek számára, akiket a lebombázott városokból telepítettek vidékre. Highbury House-t a lábadozók számára rendezik be kórháznak. Itt él kisfiával, Robinnal a birtok tulajdonosnője Diana Symonds, akinek orvos férjét halálos találat érte a tábori kórházba vezető úton, és akinek általában metszőolló is van a kosarában. És ide vezénylik Beth-t, aki – a többi lánytól eltérően – rettentően élvezi, hogy a farmerek életét élheti, és ha teheti, szívesen örökíti meg rajzaiban a hajdani kertek megmaradt szépségeit. És ezen a helyen lábadozik Greame Hastings kapitány, akinek egy lövedék összezúzta a vállát, de ettől még a sétáktól – és a szerelemtől – nincs eltiltva… Ahol ennyi asszony van egy helyen, ott biztosak lehetünk benne, hogy eseményekben sem lesz hiány.
Emma, aki a Naprafordító nevű cég tulajdonosa (és legfőbb munkatársa!) 2021-ben azt a nemes feladatot kapja a tulajdonosoktól, hogy míg ők Highbury House felújításánál bábáskodnak, addig ő restaurálja a hajdani kerteket. Beleveti magát a korabeli dokumentáció átvizsgálásába, de sajnos, alig van fogódzója: 1907-ben még nem dívott úton-útfélen szelfiket készíteni, így egykori növénykatalógusok, rendelőjegyzékek, és néhány tervrajz alapján kezd el dolgozni. Ám kiderül, hogy a „szomszéd fiú”, aki sosem rest összepiszkolni a kezét, ha ültetésről van szó, Beth leszármazottja, és még őrzi a rajzokat, melyek segítségével felidézhető a kertek hajdani pompája, főleg azután, hogy előkerül az utolsó kert kulcsa is.
Ha kinézek az ablakon, és az időjárás kicsábít egy sétára, akkor látom, hogy még virít a kaliforniai mák szemtelen narancssárgája. A záporvirág visszafogott színekkel, de hetyke sziromlevelekkel kényeztet. A legényvirág számtalan árnyalatban kínálkozik, a lustakisasszony megunhatatlan esti illata még ott van a levegőben, és a cickafark unalmas sárgáját mára felváltották a különböző színek. És kedvencem, a tátika, ami egy időre kiment a divatból, most „dizájnosabb” árnyalatokat kapott a nemesítők jóvoltából. Aztán ott a kertészek örök ellenfele: a vadszőlő, ami ilyenkor ölti fel legszebb köntösét, és most rőtvörös harsányságával töri meg a zöldek egyhangúságát. Vagy az őszirózsák kékeslila palettája; néhány elkésett rózsa egyedi szépsége. És a golgotavirág sem szeretné még, ha gondos kezek visszavágnák: tökéletes struktúrája és finoman visszafogott illata közeli szemlélődésre csábít amellett, hogy az önmagába forduló virág a passiógyümölcs ígéretét küldi, ami ugyan ezen az éghajlaton csak áltatás, de a reményt meghagyja nekünk. És igen, még bimbója is akad a sisakvirágnak, ennek a kétes értékű szépségnek, amely a regényben tragikus epizódszerepet játszik. De most van a várakozás időszaka is; várakozás arra, vajon milyenek lesznek a krizantémok, melyek napjainkban már szerencsére nem a temetőt idézik, sokkal inkább az ősz utolsó fellángolását. Kinyílnak-e az ünnepre, vagyis halottak napjára, ami a megemlékezés mellett az ő ünnepük is.
Távol vagyok a teljességtől, amit az őszi kert leírása igényelne, de – lévén az idén nem maradt el az indián nyár – mindenki tehetne hozzá még valamit. De sajnos, távol vagyok az igazi angolkertektől is…
Minden kertész négyévszakos kertre törekszik, de hogy észre is vegye annak szépségét, ahhoz igazán ihletadó Julia Kelly és Az utolsó kert, melyben a kertek sorsa nem hétköznapi asszonyokéval fonódott szorosan össze.
